Úgy érzem, az életem egy félresikerült romhalom. Vajon miért születtem én erre a nyomorult világra? Szüleimnek nem kellettem, vagy éppen meghaltak, fogalmam sincs, de az árvaházi életem során semmi boldogság nem ért, nem tudtam egy barátságot kötni senkivel, nincsenek, vagy csak nagyon kevés jó gyerekkori emlékem van.
Aztán felnőttként már találtam olyan embereket, akiket igazán megszerettem, de valahogy mindig elkerültek mellőlem, vagy éppen én bántottam meg őket, mert olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Megbántottam azt, aki igazán szeretett. Egyik férfi jött, a másik ment az életemben, nem tudtam senki mellett megmaradni. Olyanokat láttam, amiket ha csak elmondásból hallok, nem hiszem el.
Hiányzik az a lökött Károly is, pedig az életemre tört nem is egyszer, talán épp ezért.De mindezek semmiségeknek tűntek, apróságoknak, de most úgy érzem agyon nyom a sok rossz emlék, s a szépeket, amik értek elseprik.
A gyerekekben látok rengeteg jót, de fájdalmat is, ami őket érte, s nem engedhetem meg, nem akarom megtenni, hogy bármit is észrevegyenek abból, hogy tanárnőjük egy megkeseredett nő. De pár napja Harrit Nicknek neveztem mikor megölelt, s úgy éreztem meghalok a fájdalomtól, amit hiánya ébresztett bennem, s ezt már nem lehetett nem kimondottnak nyilvánítani...és ma, hogy már az a kis mentsváram is összeomoljon, Steven szakított velem. Szeret ő, de mint barátot, s igaza is van, mert nem volt már olyan a kapcsolatunk, mint régebben, talán a megérzésem jót súgott, talán már hamarabb kellett volna ezt megtenni, s kiengedni a kalitkából, hogy szabad legyen. De mindkettőnknek nehéz ez, hiszen összeköt minket nagyon sok együtt átélt élmény, az egymás iránti tisztelet, szeretet, a közös évek, Nick. Olyan sokat éltük át együtt, sok nehézség és sok szép emlék, hogy azt nem adnám oda semmiért....a fájdalom hogy már nincs velem, és a tudat, hogy bármikor számíthatok rá, hogy mindig is szeretni fog, szétszakítja a szívemet. Nem lehet valakire egyszerre haragudni, és szeretni is őt...
