Összeroskadok?!

Úgy érzem, az életem egy félresikerült romhalom. Vajon miért születtem én erre a nyomorult világra? Szüleimnek nem kellettem, vagy éppen meghaltak, fogalmam sincs, de az árvaházi életem során semmi boldogság nem ért, nem tudtam egy barátságot kötni senkivel, nincsenek, vagy csak nagyon kevés jó gyerekkori emlékem van.
Aztán felnőttként már találtam olyan embereket, akiket igazán megszerettem, de valahogy mindig elkerültek mellőlem, vagy éppen én bántottam meg őket, mert olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Megbántottam azt, aki igazán szeretett. Egyik férfi jött, a másik ment az életemben, nem tudtam senki mellett megmaradni. Olyanokat láttam, amiket ha csak elmondásból hallok, nem hiszem el.
Hiányzik az a lökött Károly is, pedig az életemre tört nem is egyszer, talán épp ezért.De mindezek semmiségeknek tűntek, apróságoknak, de most úgy érzem agyon nyom a sok rossz emlék, s a szépeket, amik értek elseprik.
A gyerekekben látok rengeteg jót, de fájdalmat is, ami őket érte, s nem engedhetem meg, nem akarom megtenni, hogy bármit is észrevegyenek abból, hogy tanárnőjük egy megkeseredett nő. De pár napja Harrit Nicknek neveztem mikor megölelt, s úgy éreztem meghalok a fájdalomtól, amit hiánya ébresztett bennem, s ezt már nem lehetett nem kimondottnak nyilvánítani...és ma, hogy már az a kis mentsváram is összeomoljon, Steven szakított velem. Szeret ő, de mint barátot, s igaza is van, mert nem volt már olyan a kapcsolatunk, mint régebben, talán a megérzésem jót súgott, talán már hamarabb kellett volna ezt megtenni, s kiengedni a kalitkából, hogy szabad legyen. De mindkettőnknek nehéz ez, hiszen összeköt minket nagyon sok együtt átélt élmény, az egymás iránti tisztelet, szeretet, a közös évek, Nick. Olyan sokat éltük át együtt, sok nehézség és sok szép emlék, hogy azt nem adnám oda semmiért....a fájdalom hogy már nincs velem, és a tudat, hogy bármikor számíthatok rá, hogy mindig is szeretni fog, szétszakítja a szívemet. Nem lehet valakire egyszerre haragudni, és szeretni is őt...


Oly sokszor kerültem már közel az öngyilkossághoz, tettem is már rá kísérletet, és most megint ott állok, hogy összeomlott bennem egy világ. Fáj minden lélegzetvétel, fáj az, ha meg kell szólalnom. Dean, ő meghallgat, s vigasztal, jó volt, hogy kibőghettem neki magam, hogy elmondhattam neki mi is a baj, de mi lesz este? Éjjel nem fogom őt zavarni ilyen bajokkal.
Nincs kinek elmondani mennyire hiányzik, hogy nem csókol már meg, hogy nem hallom magam mellett szuszogni, nem ölelhetem át éjszaka, hogy egyedül maradtam a szobámban, ami rányomja hangulatomra bélyegét. Egy valaki tudna megvigasztalni, ahogy Dean mondta, de miatta sírok. Nem tudok aludni, nem tudom mi értelme is lenne egyáltalán lefeküdni, mikor ha álomba is sírom magam, felébredve újra hiányát érezhetem csak.
Inkább kimegyek a tóhoz, és....

Nem lehet!

Hogy lehet szeretni ki elhagy?

Hogy lehet barátként élni mellette majd?

Fogom még élvezni az életet?

Fogom még szeretni a létemet?

Fáj, hogy nincs mellettem,

Hogy éjjel át nem ölelhetem.

Sírok, mert Ő tartotta bennem a lelket,

Mert nem hagyta, hogy szenvedjek.

De már Ő sem vigasztal,

Ha az élet engem elmarasztal.

De tudom, nem messze van tőlem lelke,

Mert barátként keblére ölelne.

Csak az a fránya tudat,

Hogy nekem már más nem juthat.

Csak az nem hagy nyugodni,

Hogy  nem fog már szerelemmel szeretni.

Csak a fájdalom marad az enyém,

Melyet jó mélyre rejtek el én.

Boldognak fogok látszani,

S a sok gyerekkel játszani.

Nem lehet, hogy neki is fájjon,

Hogy engem sírni lásson.

Nem hagyhatom el magam,

Önsajnálatot ne érezzen agyam.

Neki sem könnyű, megértem.

Ő mondta ki, keményen.

Szívet szorítóan beszélt velem,
El kell hagynia engem.

Kapcsolatunknak vége szakad?
A Fehér Rózsa szirmok lehullanak?
A fájdalmakat el kell feledni,
Vagy életem szerelme fog eltemetni.