Sok minden történt, mióta legutóbb írni kezdtem, pedig az nem is volt oly rég. Az iskola évzárója után mindenki kiköltözik a Roxfort falai közül, így én is vonatra szállok a diákokkal együtt, ahogy Christopher is velünk tart. Nem, inkább úgy mondanám, hogy velem tartott, és egy csodálatos, szenvedélyes órát töltötök el vele, az egyik üres kabinban, kizárva minden zajt tudatomból. Nem hittem, hogy valaha érezhetek még ilyet, hogy lehet még újra boldog lehetek, ha csak egy órára is. Nem foglalkoztunk azzal, hogy felhőszakadás jellegű eső szakadt le az égből, dacolva a téllel, nem érdekelt semmi, csak az, hogy a első szerelem megint megtalált, s felgyújtotta bennem a tüzet.
De nyugalmunk nem volt soká felhőtlen, mert egy egész kontinens robogott felénk, kastélyostul, mindenestül, melyet elhinni is nehéz, s ha nem a saját szememmel látom, nem is hiszem el. Gyors öltözés után csókot nyomva kedvesem arcára elindultam ki a folyosóra, ahol az ablakon keresztül megláttam Harrit, majd Stevent is. Örültem a fiúnak, bármit is tett. Kirepültem hát én is, hátha tudok segíteni, próbáltam megfékezni azt "szigetszerűt", de nem ment. Porszem vagyok én ilyen nagy feladathoz. Tehát visszamentünk Stevennel a vonatba, hogy mindenkit kitereljünk. Persze ez lehetetlen vállalkozás volt, hisz már csak méterek választottak el az ütközéstől bennünket. A folyosón megláttam Harrit, eszméletlenül fekve. "Nem, nem tudom itt hagyni, ki kell vinnem." Csakhogy amint felnéztem rájöttem, már semmi esélyem erre. Karomba zárva a fiút pergett le pár másodperc alatt előttem sok ezer kép, megannyi megtett, és elmulasztott lehetőség. A kérdés, hogy milyen életem is volt, hogy volt e értelme ennek a 30 évnek, amit az életemnek nevezhettem.
Egymás után bukkantak elő olyan barátok, ismerősök arcai, kiknek nevére sem igazán emlékszek már. Barátnőimből már csak Ceci volt az, akiről olykor hallottam ezt azt, s talán ő tartott ki legtovább mellettem a csajok közül. Újságíróként keresztbe tehettem volna pár embernek, de az nem Rose White lett volna, aki azért tanult, hogy másoknak segíthessen, azért lett ápoló, s tanult gyógyítónak, azért vállalta el a Bájitaltan tanítását a Roxfortban. Szerettem volna segíteni, de sajnos ez nem mindig sikerült. Talán azért, amit megkaptam már oly sokszor éltem során. Nem becsültem eléggé önmagam.
Az ördög tudja mi okból, de mindig olyanokat szerettem meg, akiket nem kellett volna. Akik gonoszak voltak, bántottak másokat, vagy bántottak engem, s én mégis szerettem őket.
Az első, aki szinte megbabonázott az Károly volt. Bármit meg tettem érte, bármit kérhetett volna tőlem, nem tudtam neki nemet mondani. Ő, bármelyik énjéről is legyen szó, tudta jól, és mégis megtámadott. Nehéz dolga nem volt velem, mert nem álltam ellen sosem.
Aztán valami fura módon a barátok, szerelmek is elég sokan kerültek át a rossz oldalra. Ryan, megtámadott egy férfit, a szemem láttára, magával rántva azt a férfit, aki most visszakerült hozzám. Ryanbe később szerelmes lettem, de tudtam jól, nincs sok esélye kapcsolatunknak. Egészen másak vagyunk mi ketten. Összetörtem a szívét, de vele együtt az enyémből is leszakadt egy apró szelet.
Részben Edmond miatt...mit lehet róla mondani. Tudtam, hogy nem tisztességes, hogy egy nőcsábász, és mégis, ő is képbe került életem során, s talán figyelmeztető jelnek kellett volna vennem eltűnését, de nem tettem ezt.
Ellen álltam a kísértésnek, hogy Astorral ágyba bújjak, pedig utána még sok kalandom volt, amiről szinte senki sem tud. Talán őt akartam pótolni? Ki tudja már, s nem is fontos ez.
Talán Steven volt az, aki mindig két lábbal állt a földön, sokszor helyettem is. Ő, és Dean voltak azok, akiket feltételek nélkül tudtam szeretni, elviselve rigolyáikat, mert ők is elviselték az enyémeket. Dean miatti aggodalmaskodásom sokszor vezetett melankolikus állapothoz.
Majd a háború elvette tőlem a fiamat, ami megviselt, s újabb depresszióba estem volna, ha nem vonok álcát magam köré, s teszek úgy, mintha minden rendben lenne. Visszatért a mosolygós Rose, akivel bármit meg lehet beszélni, aki mindenkinek megpróbál segíteni, hacsak azzal is, hogy meghallgatja bajaikat.
Így, az iskola falai között közel került hozzám pár gyerek. Például Evon, aki a maga tudásvágyával, kérdéshalmazával,. és szeretetadásával egyike azoknak, akiket megszerettem, pedig nem gonoszak.
De sikerült megszeretnem Alexet is, ha féltettem is miatta Deant.
Végére maradt a képkockáknak Harri, akivel alkut kötöttem. Amilyen ő velem, én is olyan vagyok vele, n meg persze ez viszont is igaz. Meséltem neki pár dolgot magamról, s ő is nekem, így elég közel kerültünk egymáshoz. A szívem szakadt meg, mikor rájöttem megtette, amiről beszélt nekem. Megölte Veronicát. El akartam innen vinni, elmenekíteni a börtön elől, mert szememben csak egy kisgyerek volt. De nem tehettem meg. Deant kellett választanom, mellette kellett lennem.
Aztán hallottam az ütközés zaját, és tudtam csak annyira van időm, hogy magamhoz öleljem őt.
Azt állítják egyesek, hogy mielőtt az ember meghal, a hallását veszti el utoljára. Talán igaz is ez, hisz hallani véltem még a nevem kiáltani. Hallottam, de már láttam is, láttam őket és láttam magamat is, összetörten, felismerhetetlenül, összelapítva, összekeveredve Harri testével, s fölöttünk a kontinens. Láttam, hogy az általam szeretett emberek remény vesztve vonulnak be az óvóhelyekre. Ott vagyok mellettük, s szeretném megölelni őket. Végigsimítok arcukon, mindenkién sorban, puszit lehelek Steven arcára, majd Chris elé lépve csókomat érezhetné, vagy talán érzi is aprócska szellő formájában.
Meghaltam..
Tudatosul bennem a felismerés, miközben elbúcsúzom tőlük. De úgy haltam meg, ahogy éltem. Másokért, önmagamat háttérbe szorítva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése