Egyedül...

Visszamenni, de hogyan, és honnan, hisz azt sem tudom hol vagyok. Egyedül vagyok, s nem tudhatom, hogy valaha is visszakerülök a Roxfortba, a mi világunkba. Nem tudhatom, mert most úgy tűnik egy lakatlan sziget dzsungele szélén kuporgok, egy darab sűlt hússal Stev tőrén, ami eszegetek. Egy valamire jó volt ez az egész az már biztos. Olyan étvággyal kezdtem bele abba húsba a prton, ami tőlem már-már zabálásnak minősülne. Hogy milyen hús is volt? Fogalmam sincs mi a neve, de hosszú nyaka, hosszú farka, s ezekhez mérten rövidke teste volt. Nem tudom, hogy mekkora lehetett a másik állat, ami őt megölte, mert az oldalából hatalmas darab volt kiharapva, s ő maga is van vagy 40 méter. Verekedésüket nézni félelmetes, mégis csodás látvány volt. Egy pillanatra láttam két srácot, de eltüntek a szemem elől, így lehet, hogy csak káprázat volt az egész. Felmásztam egy fára, egy hatalmas fügefára, hogy beláthassam a területet. Most még kicsit ülök itt, hogy összeszedhessem magam. Főképp lelkileg, mert az emlékkép, amit magam mögött hagytam, eléggé megviselt. Fogalmam sincs, hogy egy mumus, egy illúzió, egy lehetséges jövőkép, vagy mi is lehetett az, amit a cellában láttam, de nem szeretnék arra visszajutni, hogy Steven meghalt, s fiam sincs meg. Akkor inkább maradjak itt....egyedül. Most viszont nyakamba kell vennem lábamat.
Mumusnak el kellett volna tűnni, mikor énekeltem, illúzió...akkor most is abban vagyok, hisz a tárgyak, amik a hullánál voltak itt vannak nálam. Jövőkép? Remélem nem, mert az egy közeljövőt mutatott volna.
Találnom kellene valakit, hogy megtudjam hol is vagyok egyáltalán.

Egy szigeten, ez már biztos...de mikor?