Nagyon nehéz

Hosszú időbe tellett, mire most elő tudom venni újra a naplómat. Nem, semmi kedvem nem volt arról írni, hogy milyen szép is az élet, mikor számomra ez nem volt igaz. Megéltem egy háborút, végignéztem sok ember szenvedését, halálát, a világunk csaknem elpusztult szemem láttára. S ha ez nem lenne elég, eltűnt nagyon sok ember, köztük a fiam is. Elvesztettem őt, s ez megviselt. Nagyon! Azonban arról, hogy mennyire, csak sejthetnek még azok is, akik velem, körülöttem élnek. Csak pár ember van, aki el tudja képzelni mit is érezhettem. Az egyik Ryan, ő ismer valamennyire, de közel sem eléggé, s sajnálatomra távol került tőlem, nem igazán tudom vele tartani a baráti kapcsolatot. De talán jobb is így....
Aztán Dean...akinek nem is akarom kimutatni fájdalmamat, mert neki is van épp elég baja. Nem kell lássa én is szenvedek. Csak részben mondtam el neki, hogy engem is bántanak a történtek, de nem fejtettem ki, hogy mennyire.
Végére hagyom Stevent, de nem azért, mert ő lenne legkevésbé fontos...sőt. Ő tartotta bennem a lelket először azzal, hogy vártam visszajövetelét, aggódtam miatta, majd a sok új ötletével, azzal, hogy felkért bájitaltan tanárnak, hogy megkérte a kezemet.
Igent mondtam neki, azonnal, s most, hogy itt írok már első roxforti órám után, elgondolkodok jól tettem-e. Nem csak magam miatt, hiszen szerelemmel, szeretettel szeretem őt. De ha látok hódító szándékkal felé közeledni egy másik nőt, úgy érzem kalitkába zártam. Jó ez így neki? Bennem van féltékenység az biztos. Ezt meg kell majd vele beszélnem!
Néha oldalra lesek a kis dohányzó asztal mellől, s nézem ahogy halkan szuszog, vagy éppen néha felhorkant. Ismerem őt, minden egyes kis sebhelyét, minden apró tincsét, lelkének rezdüléseit, mégis bizonytalan vagyok?

Az évnyitón csillogó tekintetű elsősök, az első órám, ahol kíváncsi tekintetek, vagy egy-két unott fej nézett rám, a utána következő a beszélgetésünk, ahol szóba került Nick, elszorították a szívemet újra. Vajon ő milyen lett volna?
Színes ruhákat hordok, mégis gyászolok legbelül, nem tudom elfelejteni, hogy nincs velem, akkor sem, ha tudom mi történt vele. Nehéz szigorúnak lenni a diákokkal, nagyon nehéz, mert mindegyikben látok egy picit a fiamból. Soha többé nem akarok gyereket.
Könnycseppet maszatolok el a naplón...csak fel ne ébredjen, ne lásson sírni! Senki ne lásson már engem soha sírni, mert boldognak kell lennem, nem pedig egy depressziós roncsnak, s túl kell lépnem a múlton, csak olyan nagyon nehéz....