Köszönet

A napló zárásaként szeretném én, Kriszti is megköszönni nektek az együtt eltöltött éveket, a sok szép emléket, amiket Rose lévén, és mint user is adtatok nekem. Bár én idősebb vagyok, nagyon sokat tanultam tőletek, s remélem én is adtam magamból nektek valamit.
Nem, nem halok meg én is, mint karakter, legalábbis nem áll szándékomban, tehát ez nem búcsú, csak jól esett leírni, hogy megszerettem a Roxos gyerekeket, akiknek egy része már felnőtt virtuális szemeim előtt :D Nagyon fog hiányozni az oldal, a játékok, és remélem Mesélőnk megsajnál minket, és újra beindítja némi szünet után!

Csók mindenkinek és egy hatalmas ölelés!

Szellemként

Furán érzem magam, mikor ebbe a naplóba írni kezdek...Hogyan is lehetséges az, hogy én még naplót vezetek? Talán nem is írok, csak az utolsó gondolatmenetemet hallatom fennhangon. Talán ezt is csak azok hallják lelki füleikkel, akik közel álltak hozzám.
Sok minden történt, mióta legutóbb írni kezdtem, pedig az nem is volt oly rég. Az iskola évzárója után mindenki kiköltözik a Roxfort falai közül, így én is vonatra szállok a diákokkal együtt, ahogy Christopher is velünk tart. Nem, inkább úgy mondanám, hogy velem tartott, és egy csodálatos, szenvedélyes órát töltötök el vele, az egyik üres kabinban, kizárva minden zajt tudatomból. Nem hittem, hogy valaha érezhetek még ilyet, hogy lehet még újra boldog lehetek, ha csak egy órára is. Nem foglalkoztunk azzal, hogy felhőszakadás jellegű eső szakadt le az égből, dacolva a téllel, nem érdekelt semmi, csak az, hogy a első szerelem megint megtalált, s felgyújtotta bennem a tüzet.
De nyugalmunk nem volt soká felhőtlen, mert  egy egész kontinens robogott felénk, kastélyostul, mindenestül, melyet elhinni is nehéz, s ha nem a saját szememmel látom, nem is hiszem el. Gyors öltözés után csókot nyomva kedvesem arcára elindultam ki a folyosóra, ahol az ablakon keresztül megláttam Harrit, majd Stevent is. Örültem a fiúnak, bármit is tett. Kirepültem hát én is, hátha tudok segíteni, próbáltam megfékezni azt "szigetszerűt", de nem ment. Porszem vagyok én ilyen nagy feladathoz. Tehát visszamentünk Stevennel a vonatba, hogy mindenkit kitereljünk. Persze ez lehetetlen vállalkozás volt, hisz már csak méterek választottak el az ütközéstől bennünket. A folyosón megláttam Harrit, eszméletlenül fekve. "Nem, nem tudom itt hagyni, ki kell vinnem."  Csakhogy amint felnéztem rájöttem, már semmi esélyem erre. Karomba zárva a fiút pergett le pár másodperc alatt előttem sok ezer kép, megannyi megtett, és elmulasztott lehetőség. A kérdés, hogy milyen életem is volt, hogy volt e értelme ennek a 30 évnek, amit az életemnek nevezhettem.
Egymás után bukkantak elő olyan barátok, ismerősök arcai, kiknek nevére sem igazán emlékszek már. Barátnőimből már csak Ceci volt az, akiről olykor hallottam ezt azt, s talán ő tartott ki legtovább mellettem a csajok közül. Újságíróként keresztbe tehettem volna pár embernek, de az nem Rose White lett volna, aki azért tanult, hogy másoknak segíthessen, azért lett ápoló, s tanult gyógyítónak, azért vállalta el a Bájitaltan tanítását a Roxfortban. Szerettem volna segíteni, de sajnos ez nem mindig sikerült. Talán azért, amit megkaptam már oly sokszor éltem során. Nem becsültem eléggé önmagam.
Az ördög tudja mi okból, de mindig olyanokat szerettem meg, akiket nem kellett volna. Akik gonoszak voltak, bántottak másokat, vagy bántottak engem, s én mégis szerettem őket.
Az első, aki szinte megbabonázott az Károly volt. Bármit meg tettem érte, bármit kérhetett volna tőlem, nem tudtam neki nemet mondani. Ő, bármelyik énjéről is legyen szó, tudta jól, és mégis megtámadott. Nehéz dolga nem volt velem, mert nem álltam ellen sosem.
Aztán valami fura módon a barátok, szerelmek is elég sokan kerültek át a rossz oldalra. Ryan, megtámadott egy férfit, a szemem láttára, magával rántva azt a férfit, aki most visszakerült hozzám. Ryanbe később szerelmes lettem, de tudtam jól, nincs sok esélye kapcsolatunknak. Egészen másak vagyunk mi ketten. Összetörtem a szívét, de vele együtt az enyémből is leszakadt egy apró szelet.
Részben Edmond miatt...mit lehet róla mondani. Tudtam, hogy nem tisztességes, hogy egy nőcsábász, és mégis, ő is képbe került életem során, s talán figyelmeztető jelnek kellett volna vennem eltűnését, de nem tettem ezt.
Ellen álltam a kísértésnek, hogy Astorral ágyba bújjak,  pedig utána még sok kalandom volt, amiről szinte senki sem tud. Talán őt akartam pótolni? Ki tudja már, s nem is fontos ez.
Talán Steven volt az, aki mindig két lábbal állt a földön, sokszor helyettem is. Ő, és Dean voltak azok, akiket feltételek nélkül tudtam szeretni, elviselve rigolyáikat, mert ők is elviselték az enyémeket. Dean  miatti aggodalmaskodásom sokszor vezetett melankolikus állapothoz.
Majd a háború elvette tőlem a fiamat, ami megviselt, s újabb depresszióba estem volna, ha nem vonok álcát magam köré, s teszek úgy, mintha minden rendben lenne. Visszatért a mosolygós Rose, akivel bármit meg lehet beszélni, aki mindenkinek megpróbál segíteni, hacsak azzal is, hogy meghallgatja bajaikat.
Így, az iskola falai között közel került hozzám pár gyerek. Például Evon, aki a maga tudásvágyával, kérdéshalmazával,. és szeretetadásával egyike azoknak, akiket megszerettem, pedig nem gonoszak.
De sikerült megszeretnem Alexet is, ha féltettem is miatta Deant.
Végére maradt a képkockáknak Harri, akivel alkut kötöttem. Amilyen ő velem, én is olyan vagyok vele, n meg persze ez viszont is igaz. Meséltem neki pár dolgot magamról, s ő is nekem, így elég közel kerültünk egymáshoz. A szívem szakadt meg, mikor rájöttem megtette, amiről beszélt nekem. Megölte Veronicát. El akartam innen vinni, elmenekíteni a börtön elől, mert szememben csak egy kisgyerek volt. De nem tehettem meg. Deant kellett választanom, mellette kellett lennem.
Aztán hallottam az ütközés zaját, és tudtam csak annyira van időm, hogy magamhoz öleljem őt.
Azt állítják egyesek, hogy mielőtt az ember meghal, a hallását veszti el utoljára. Talán igaz is ez, hisz hallani véltem még a nevem kiáltani. Hallottam, de már láttam is, láttam őket és láttam magamat is, összetörten, felismerhetetlenül, összelapítva, összekeveredve Harri testével, s fölöttünk a kontinens. Láttam, hogy az általam szeretett emberek remény vesztve vonulnak be az óvóhelyekre. Ott vagyok mellettük, s szeretném megölelni őket. Végigsimítok arcukon, mindenkién sorban, puszit lehelek Steven arcára, majd Chris elé lépve csókomat érezhetné, vagy talán érzi is aprócska szellő formájában.
Meghaltam..
Tudatosul bennem a felismerés, miközben elbúcsúzom tőlük. De úgy haltam meg, ahogy éltem. Másokért, önmagamat háttérbe szorítva.

Újra boldogan?

Régen írtam megint, nem vagyok egy minden nap naplót írogató emberke, talán tényleg igaz, hogy csak akkor írok, ha nagyobb gondom van? Minden bizonnyal a naplómba írom le minden panaszkodásomat, mert akinek elmondhatnám mi is bánt, azt nem akarom terhelni, akit terhelnék gondjaimmal annak nem tudom elmondani.
Nem is érdekes ez. A naplóm, bármennyire is kedves számomra, nem fog rám megharagudni.
Nem is csoda, ha mostanában nem igazán írtam, hisz nem volt rá időm. Nem hagytam magamnak.
Miután a gyerekeket letartóztatták, én otthagytam az iskolát, s egy  hét alatt annyi süteményt sütöttem, hogy már nem tudtam vele mit kezdeni, így Steven látogatásakor elküldtem vele a Roxfortba. Szerintem az összes diáknak jutott legalább egy szelet. Nem is mentem be a kastélyba jó ideig, s mikor megjelentem is, csak órára, s amikor nekem kellett az úgynevezett ügyeletet vállalnom.
Eszembe jutott, hogy mivel Ceci barátnőm is elég messze költözött, s nincs rám ideje, hogy tanoncnak fogadjon, talán újra próbálkoznom kellene a novatlantisi ispotályban. Örömömre szerencsével jártam, s felcsaptam gyógyító gyakornoknak. Sok apró sérülést kell ugyan ellátnom, miközben oktatóm a hátam mögött liheg a nyakamba, s figyeli minden mozdulatomat, de megéri, mert jó mert a nehezebb eseteknél is oda enged maga mellé, így kitanít minden praktikára.
De nem tudom mit akarok én az élettől. Mi akarok lenni? Sokáig voltam újságíró, tanítom a bájitaltant, már megvan az ápolói vizsgám, most mégis újra tanulok. Csaknem 30 évesen. De hát a jó pap is holtig tanul.
Azzal, hogy eljöttem a kastélyból, elég későn tudtam meg, hogy Pietro sem tért vissza. Én balga! Még a camét sem tudom, sem semmilyen elérhetőségét. Jó, Zénó lehet, hogy megtalálná, de őszintén szólva lehet, hogy így jobb is. Ha ő nem keres engem, valószínűleg én sem voltam neki annyira fontos.
Lecsillapodtak a kedélyek, s úgy néz ki minden kezd helyrezökkenni. Vagy mégsem? Dean nagyon különösen viselkedett tegnap. Bár amint mellettem megjelenik egy újabb férfi, ő mintha kifordulna önmagából.
Hogy ki is jelent meg? Christopher Morris. Hogy ki ő? Ő az első komolyabb szerelem. Bár az nagyon régen volt, s fiatalok, bolondok voltunk mindketten. Most ő is sokkal másabb, sok nehézségen ment keresztül, bár tudom, hogy önhibájából.
Régen volt már, hogy valaki azt mondta nekem, szeret. Szerelemmel szeret. Összességében is talán csak 3 ember tette meg.
Megadhatja ez a szó, és a kimondója nekem amire vágyom?

Rájöttem, hogy főként akkor írok a naplómba, ha valami bánt. Pedig történnek velem ám jó dolgok is. Hisz sokan szeretnek..Ott van például Pietro ugye, aki kedvesének tekint, s úgy érzem szerelmes belém. Át kellene magam adni az érzésnek, s teljes szívvel viszonozni, de nem megy. Szeretem őt, de nem tudom, hogy ez szerelem e, vagy csak egy nagyon jó érzés, ami elfeledtet velem minden mást. Mert igen, ha karjaiba zár, egy időre megszűnik a világomat körbefogó zűrzavar.
Aztán Evon...nem igazán tudja kimutatni az érzéseit mások felé. Nem az az érzelgős típus, aki ölelkezik, odabújik.  Nehezen tudja kifejezni azt, hogy szeret, pedig érzem, hogy így van, talán ő az, aki feltételek nélkül teszi ezt a diákok közül, s én is szeretem őt, de talán az, hogy ő nem közeledik felém, engem is meggátol abban, hogy felé indítsak..
Dean megkért, hogy legyek a fia keresztanyja. Ennél jobban már régen örültem valaminek. Igazán boldog voltam, felszabadultam vigyorogtam a kicsit becsípett fogadott fiamra. Ő az, akinek szüksége lehet rám még igazán.
Vera és Steven is úgy néz ki összejöttek, ami ha nehezen is, megemészthető volt számomra,s már örültem boldogságuknak, de ez sajnos már mostanra csak múlt idő. Hiszen Vera halott.
Harri...ő következik a sorban. Nem is tudom mit írjak róla...Sokat beszélgettem vele, s elmondta mennyire vívódik önmagával, azzal a késztetéssel, hogy megkínozzon valakit. Hogy egyik percben vágyik erre, a másikban küzd ellene. Elmondta meg akarja Veronicát kínozni. Kértem, menjen el gyógyítóhoz, kértem ne tegye meg, beszélgessen a lánnyal. Olyan közel került hozzám a fiú, hogy nem láttam azt, lépnem kell, mert késő lesz.
Amint Evon elmondta, hogy Harri kihívta Verát, tudtam, hogy baj van, s később Harrira már nem tudta szemembe mondani, hogy nem bántotta. Nekem kellett levinnem őt. Nem, nem kellett, hanem én akartam, mert én is hibás vagyok. Közvetve én öltem meg Dean nővérét.
Harri mondata, hogy már nem szerethetem benne Nicket, szíven ütött, de nem tudhatja, hogy már régen nem láttam benne, sem más diákban a fiamat. Akit szeretek, önmagáért szeretem, ahogy őt is. Most is.
Amint őket Jason-nel letartóztatták, a nagyteremben egy új gyógyítót ismerhettem meg, Steven szerette volna, hogy beszélgessek vele...De minek? Hiszen tudom én jól, hogy mi bajom, hogy mire van szükségem.
Időre.
Időre, hogy túlléphessek mindenen, s kemény páncélt vonjak magamra, amibe senki nem hatolhat be. Vajon milyen sikerrel? Tudok én kőszívű lenni, vagy mindig naiv maradok, akinek szeretetét ki lehet használni?
Én itt ülök a kandallóm mellett kucorogva, nézem a lakásom bútorzatát, hallgatom a gramofonból szóló szomorú dalokat, s könnyeim potyognak. El kellett jönnöm a kastélyból, nem tudtam ott maradni.
De éjjel visszamentem irodámba, elhoztam pár dolgot, s egy levelet csúsztattam be Steven irodája ajtaja alatt, amiben leírtam neki, jól vagyok, s ha beszélni szeretne velem, házamban megtalál. Szerettem volna Pietronak is, de mivel úgy tudom Steven kirúgta, nem tudtam a kastélyban van e, és azt sem kockáztattam meg, hogy bárki észrevegyen.
Lassan hajnalodik, s álom nem jön a szememre, nem tudok aludni, mert fáj a szívem...most itt megint úgy érzem, egyedül vagyok.
Teljesen egyedül.

Kemény burkot növesztek szívem köré,

páncélt, hogy ne lehessen bántani.

Az élet edz engem, mert időm az övé

S nekem könnyen lehet ártani.

Szerettem mindenkit, s ez volt a baj.

Nem látom mit takar a szív.

Honnan is tudhatom, ó jaj,

Hogy a szavak mögött ott a kín.

Nem akarok én már sokat,

Csak néma, erős védelmet,

Mely elhozza az álmokat,

S megnyugtatja éltemet.

 Nem törik a szenvedő szív
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul, s az örömre
Lesz fogékonyabbá;
Mint egy lankadt földmüvesnek
Pihenő tanyája:
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya.

Arany János

"Szét akartok szakítani? A szívemet darabokra tépni? Azt akarjátok, hogy döntsek kinek higgyek, kit szeressek?
Nem kell, ne tegyétek, majd megteszem én, ha ennyire fáj nektek az, hogy beszélgessetek..."

De most őszintén, ha a fenti két sort elolvasnák, vagy kitalálnák mire gondolok a körülöttem élők, talán bármin is változtatna? Kétlem...
Annyira nem látnak a szemüktől, nem hallgatnak rám úgysem, hogy már eszembe sincs szólni nekik, hogy fejezzék be az egymás mardosását. Én meg csak haldoklok közöttük vergődve, kifelé, a világ felé boldogságot, mosolyt mutatva.
Mert remélem, hogy vannak még olyanok, akiknek esetleg szükségük lehet rám. Már ha még ez igaz.
Mert hát ha egyszer megkérdezem, hogy mi is a baj, s arra azt a választ kapom, hogy "Semmi, jól vagyok..." Holott látom,. hogy ez cseppet sem igaz, kételkedni kezdek abban, hogy valóban kellek e egyáltalán bárkinek is. Aggódhatok én bárkiért, tehetek bármit, csak teher lesz számára már, s nem a szeretetem jele...Egyre több diák kerül közel a szívemhez, megszeretem őket, s aztán ők is csak döfnek egyet a szívemen.
"Rose ne kérdezz,ne szeress senkit, ne szólj semmi, te csak hallgass, s talán nem fogsz senkinek az idegeire menni., s nem töröd darabokra saját szíved."
Persze eme mondatot csak magamnak mondom, de akkor is igaz, ha nem mondja ki senki. csakhogy én ha az életem rá is megy,nem tudom megtenni, hogy ne szeressem azt, aki közel került hozzám. De miért van az, hogy mindig olyanokat szeretek meg, akiket nem kellene?
Pedig én igazán akarok sok szépet írni már, s egy reménysugár van is előttem, hogy boldog legyek, kérdés, hogy egyáltalán szabad-e nekem azt.
Boldogságomat ki is hozza el? Pietro lenne az? Egyenlőre jól érzem magam mellette. Talán azért, mert nem ismert eddig, talán azért, mert csak kedvességet kapok tőle, ha a kívülállóknak ez olykor csipkelődésnek is tűnik, s ha vele vagyok nem kell azon törnöm a fejem, hogy mennyi minden történt, mennyi kuszaság van a fejemben. Ezért nem akarom egyenlőre, hogy bárki is tudjon róla, van köztünk valami. Vagy azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy fogom e tudni Pietrot, vagy bárki mást valaha úgy szeretni, mint Őt.

El kell mennem, pedig olyan szépen indult az este...talán ki sem kellett volna dugnom az orrom...most meg megint galibák sora jöhet rám, s kuszálódnak a szálak tovább.

Összeroskadok?!

Úgy érzem, az életem egy félresikerült romhalom. Vajon miért születtem én erre a nyomorult világra? Szüleimnek nem kellettem, vagy éppen meghaltak, fogalmam sincs, de az árvaházi életem során semmi boldogság nem ért, nem tudtam egy barátságot kötni senkivel, nincsenek, vagy csak nagyon kevés jó gyerekkori emlékem van.
Aztán felnőttként már találtam olyan embereket, akiket igazán megszerettem, de valahogy mindig elkerültek mellőlem, vagy éppen én bántottam meg őket, mert olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Megbántottam azt, aki igazán szeretett. Egyik férfi jött, a másik ment az életemben, nem tudtam senki mellett megmaradni. Olyanokat láttam, amiket ha csak elmondásból hallok, nem hiszem el.
Hiányzik az a lökött Károly is, pedig az életemre tört nem is egyszer, talán épp ezért.De mindezek semmiségeknek tűntek, apróságoknak, de most úgy érzem agyon nyom a sok rossz emlék, s a szépeket, amik értek elseprik.
A gyerekekben látok rengeteg jót, de fájdalmat is, ami őket érte, s nem engedhetem meg, nem akarom megtenni, hogy bármit is észrevegyenek abból, hogy tanárnőjük egy megkeseredett nő. De pár napja Harrit Nicknek neveztem mikor megölelt, s úgy éreztem meghalok a fájdalomtól, amit hiánya ébresztett bennem, s ezt már nem lehetett nem kimondottnak nyilvánítani...és ma, hogy már az a kis mentsváram is összeomoljon, Steven szakított velem. Szeret ő, de mint barátot, s igaza is van, mert nem volt már olyan a kapcsolatunk, mint régebben, talán a megérzésem jót súgott, talán már hamarabb kellett volna ezt megtenni, s kiengedni a kalitkából, hogy szabad legyen. De mindkettőnknek nehéz ez, hiszen összeköt minket nagyon sok együtt átélt élmény, az egymás iránti tisztelet, szeretet, a közös évek, Nick. Olyan sokat éltük át együtt, sok nehézség és sok szép emlék, hogy azt nem adnám oda semmiért....a fájdalom hogy már nincs velem, és a tudat, hogy bármikor számíthatok rá, hogy mindig is szeretni fog, szétszakítja a szívemet. Nem lehet valakire egyszerre haragudni, és szeretni is őt...

Nagyon nehéz

Hosszú időbe tellett, mire most elő tudom venni újra a naplómat. Nem, semmi kedvem nem volt arról írni, hogy milyen szép is az élet, mikor számomra ez nem volt igaz. Megéltem egy háborút, végignéztem sok ember szenvedését, halálát, a világunk csaknem elpusztult szemem láttára. S ha ez nem lenne elég, eltűnt nagyon sok ember, köztük a fiam is. Elvesztettem őt, s ez megviselt. Nagyon! Azonban arról, hogy mennyire, csak sejthetnek még azok is, akik velem, körülöttem élnek. Csak pár ember van, aki el tudja képzelni mit is érezhettem. Az egyik Ryan, ő ismer valamennyire, de közel sem eléggé, s sajnálatomra távol került tőlem, nem igazán tudom vele tartani a baráti kapcsolatot. De talán jobb is így....
Aztán Dean...akinek nem is akarom kimutatni fájdalmamat, mert neki is van épp elég baja. Nem kell lássa én is szenvedek. Csak részben mondtam el neki, hogy engem is bántanak a történtek, de nem fejtettem ki, hogy mennyire.
Végére hagyom Stevent, de nem azért, mert ő lenne legkevésbé fontos...sőt. Ő tartotta bennem a lelket először azzal, hogy vártam visszajövetelét, aggódtam miatta, majd a sok új ötletével, azzal, hogy felkért bájitaltan tanárnak, hogy megkérte a kezemet.
Igent mondtam neki, azonnal, s most, hogy itt írok már első roxforti órám után, elgondolkodok jól tettem-e. Nem csak magam miatt, hiszen szerelemmel, szeretettel szeretem őt. De ha látok hódító szándékkal felé közeledni egy másik nőt, úgy érzem kalitkába zártam. Jó ez így neki? Bennem van féltékenység az biztos. Ezt meg kell majd vele beszélnem!
Néha oldalra lesek a kis dohányzó asztal mellől, s nézem ahogy halkan szuszog, vagy éppen néha felhorkant. Ismerem őt, minden egyes kis sebhelyét, minden apró tincsét, lelkének rezdüléseit, mégis bizonytalan vagyok?

Az évnyitón csillogó tekintetű elsősök, az első órám, ahol kíváncsi tekintetek, vagy egy-két unott fej nézett rám, a utána következő a beszélgetésünk, ahol szóba került Nick, elszorították a szívemet újra. Vajon ő milyen lett volna?
Színes ruhákat hordok, mégis gyászolok legbelül, nem tudom elfelejteni, hogy nincs velem, akkor sem, ha tudom mi történt vele. Nehéz szigorúnak lenni a diákokkal, nagyon nehéz, mert mindegyikben látok egy picit a fiamból. Soha többé nem akarok gyereket.
Könnycseppet maszatolok el a naplón...csak fel ne ébredjen, ne lásson sírni! Senki ne lásson már engem soha sírni, mert boldognak kell lennem, nem pedig egy depressziós roncsnak, s túl kell lépnem a múlton, csak olyan nagyon nehéz....