Sikerült?

Vajon sikerül e megmentenünk a világunkat, vajon elérjük e azt, hogy végre békében élhessünk?
Nem tudom, csak az biztos, hogy egyre fáradtabb vagyok, s még mindig nincs idő pihenni....Repülnünk kellett, a hegyekbe, hogy ott megkeressünk egy olyan tornyot, amit a szigeten találtam. Sikerrel jártunk, bár elég érdekes volt, mert egy lángot követve értük el célunkat, s a torony  ködbe burkolózik, s hátborzongató zajok veszik körbe.
Megtaláltuk a bejáratot, s megtaláltuk azt az aktát, ami leírta mi is ez a hely, s milyen szerepe van a két toronynak. Nem, nem akarom most ezt részletezni, mert fáradtságtól alig látok, s a bárka, amin most írok, mozgásban van. Itt töltöttünk egy éjszakát, s valamikor hajnal tájban arra ébredtem, hogy Steven karja ölel át. Jóleső, nyugtató érzéssel hatott rám. Egy pillanatra azt éreztem, hogy a világon semmi problémám nincs, s csak a boldogságnak élhetek. De felébresztett, s bár a reggeli, amit kaptam kedves volt részéről, s szavai is melegítették lelkemet, de a hely, ahol voltunk, visszarántotta a valóságba....

Visszatérve

Nekivágok hát, hisz a fa tetejéről láttam a távolban egy épületkomplexumot. Meg kell tudnom mi is ez, vagy hogyan tudok visszakerülni. Keresztül kell mennem egy elég sűrű dzsungelen, majd egy füves területen. A fáról láttam, hogy valami mozog a fűben, így figyelnem kell mindenre, minden percben. Úgy látszik azonban, hogy ijesztő mumus lehetek az itt lévő minden élőlényre. Még a parton megjelent különös képződményre is, ami földből állt. Fogalmam sincs, hogy mi lehetett, de Dean jutott eszembe róla.
No de haladok előre, miközben agytekervényeim zakatolnak, s el is érek falhoz, amin át kell másznom. Alig volt hat méter, mi az nekem. Bemászva ketreceket találtam, meg lakóhelyeket, amiket nem lehetett megközelíteni már, olyan romosak voltak. Viszont egy büféféle volt itt, s benne csokis papírok. Bagoly Berti féle mindenízű drazsé, csokibéka és hasonlók. Mindegyiken mozgó képek voltak, így az a gyanúm, hogy varázslók éltek itt. Kifelé haladva egy griff friss tetemére bukkanok, s fogalmam sincs mi is intézhette el. Tovább haladva kilépek egy hatalmas kovácsoltvas kapun, fölötte egy felirat: Mágikus Állatpark mellette egy tábla ezzel a felirattal:

Üdvözöljük Laxus aBeula szigetén
E páratlan sziget nyújt otthont a Mágiaügyi Minisztérium által létrehozott Mágikus Állatparknak, illetve számos minisztérium által folytatott kisérletnek, mely fejlesztések a mágusvilág jövőjét jelenthetik egyszer

Nem időzök itt tovább, csak amíg újra felmászok egy magas fára, hogy odafenn rajzoljak egy kis térképet.


Jó lenne úszni egyet abban a tóban, de mikor odaérek rá kell döbbennem, hogy olyan meredek, hogy nem fogok tudni kimászni belőle. Utam a torony felé vezetett...odaérve sikeresen be is mentem, s bent egy szerkezetet találtam. Kör alakú, elforgatható, s tetején egy ötágú csillag jele, minek közepén egy kis lyuk. Betéve pálcámat a lyukba el is tudom forgatni, bár elég nehezen. Jó régen nem lehetett már hozzányúlva, mert szorul. Búgást hallok, s alulról fény áraszt el, torkom elszorul a félelemtől. Nyakam behúzom, szemeimet összeszorítom, s mire kinyitom az ismerős illatok, képek jelennek meg előttem. A Roxfort pincéjében vagyok újra. Felfelé haladva megdöbbenek. Amíg én nem voltam itt, a kandallón keresztül bombákkal támadtak ránk, ahogy utólag kiderült. Kintről hallom Steven hangját, s kifelé futok. Jólesik látni az ismerős arcokat, jó a két erős kar ölelésében, ahonnan legszívesebben ki sem szabadkoznék. De muszáj, mert a jégkupolánk beszakad, s mugli gépek repülnek be. Jimnek mesélek, kiderül, hogy az Új világban is van hasonló torony...fel kell keresnünk, hátha megoldást találunk a helyzetünkre....
Nagyon jó lene már békében élni!

Egyedül...

Visszamenni, de hogyan, és honnan, hisz azt sem tudom hol vagyok. Egyedül vagyok, s nem tudhatom, hogy valaha is visszakerülök a Roxfortba, a mi világunkba. Nem tudhatom, mert most úgy tűnik egy lakatlan sziget dzsungele szélén kuporgok, egy darab sűlt hússal Stev tőrén, ami eszegetek. Egy valamire jó volt ez az egész az már biztos. Olyan étvággyal kezdtem bele abba húsba a prton, ami tőlem már-már zabálásnak minősülne. Hogy milyen hús is volt? Fogalmam sincs mi a neve, de hosszú nyaka, hosszú farka, s ezekhez mérten rövidke teste volt. Nem tudom, hogy mekkora lehetett a másik állat, ami őt megölte, mert az oldalából hatalmas darab volt kiharapva, s ő maga is van vagy 40 méter. Verekedésüket nézni félelmetes, mégis csodás látvány volt. Egy pillanatra láttam két srácot, de eltüntek a szemem elől, így lehet, hogy csak káprázat volt az egész. Felmásztam egy fára, egy hatalmas fügefára, hogy beláthassam a területet. Most még kicsit ülök itt, hogy összeszedhessem magam. Főképp lelkileg, mert az emlékkép, amit magam mögött hagytam, eléggé megviselt. Fogalmam sincs, hogy egy mumus, egy illúzió, egy lehetséges jövőkép, vagy mi is lehetett az, amit a cellában láttam, de nem szeretnék arra visszajutni, hogy Steven meghalt, s fiam sincs meg. Akkor inkább maradjak itt....egyedül. Most viszont nyakamba kell vennem lábamat.
Mumusnak el kellett volna tűnni, mikor énekeltem, illúzió...akkor most is abban vagyok, hisz a tárgyak, amik a hullánál voltak itt vannak nálam. Jövőkép? Remélem nem, mert az egy közeljövőt mutatott volna.
Találnom kellene valakit, hogy megtudjam hol is vagyok egyáltalán.

Egy szigeten, ez már biztos...de mikor?

Hol vagyok?

Ha még nem álltam közel ahhoz, hogy összeroppanjak, most igen. Hogy miért is? Tegnap este jól éreztem magam, Ryannel sétáltunk kicsit, beszélgettünk. Rájöttem mennyire ismer. Másnap is csodás reggelem volt. Stevent én ébresztettem, miután az éjszakát mellette töltöttem. Valamikor hajnalban szunyókáltam el egy-két órára. Jó volt látni azt a mosolygós, kicsit bamba fejét, amit reggel megmutat magából, s csak kevesek láthatnak.
Majd jöttek a realitások. Élelmiszert kellett küldeni a csapatoknak, körbenéztünk a kastélyban, majd a nagyterem felé vettük az irányt, ahol sokkot készültem kapni. Mindenki eltűnt, Nicholas is, csak a záptojásszag maradt. Engem a sírás környékez, Ryan meg bohóckodik. Legszívesebben a fejéhez vágnék most valamit, de Steven ölelése megnyugtat kicsit. Bízom bennük, ha Ryan néha butaságot is mond, tudom, hogy jót akar. Steven pedig... ő az, akit újra és újra egy biztos pontnak érzek az életemben.
A Mágiaügyi Minisztérium egy embere akar segíteni. Fogalmam sincs minek is neki egy macska, de mivel láttam egyet a pincében, elindulok keresésére.
Vesztemre...
Olyan helyeken jártam lent, amiket még eddig nem is láttam. Valami ezüst színű alak után indultam el, aki ellebegett előttem. De minek is mentem utána...nem lett volna szabad, de a kíváncsiság arra sarkall, hogy bemenjek a kelepcébe. Ó igen, egy cellaszerűbe bemenni, aminek egy kijárata van, s bent kékes fény dereng, melynek eredete behatárolhatatlan, esztelenség. Bent olyat láttam, ami ledöbbentett, s torkom újra elszorult. De hogy lehet ez, ha Stev fent van, nemrég még átölelt, hogy lehet itt bent a cellában, oszló hullaként? Nála az órája, a pálcája, a tőre, és még egy meggyötört szivar is. Ezeket magamhoz véve próbáltam már kijutni, de sikertelenül. Sem robbantás, sem semmi varázslat nem segített. Megéreztem azt a szagot, amit fent is, a nagyteremben, s tudtam, hogy engem is elnyel valami. Leültem hát, a kis terem közepére, becsuktam szememet, befogtam a fülemet, hogy ne halljam a sípilást, ami mintha az agyam mélyéről jött volna, s emlékeimben a boldogabb időszakra gondoltam, mikor még együtt éltünk, hárman. Énekeltem, hangosan, boldogan. Majd kellemes szellő csapott meg, s a tenger illatát éreztem, fenekem alatt meleg homokot. Csodásnak tűnt az előző hely után, én mégis ezt mondogattam: Vissza akarok menni...vissza akarok menni!

Fogalmam sincs hol és mikor, talán egy szigeten írok most.

Elkezdődött....

Volt pár percem, amíg Stevre kellett várni, sikerült rendbe szednem magam, de nem tudom volt e értelme. Talán a külsőségeken kívül annyit értem el vele, hogy a lelkemnek is volt ideje megnyugodni rövid időre. Kellett már a magány, hogy összeszedjem a gondolataimat, s tudjak jutni valamire az zűrzavarral, ami a fejemben van, s rányomja bélyegét magánéletemre. Már ha van nekem olyan.
Hogy mire is jutottam? Őszintén szólva az ég világon semmire, így nem is áll már szándékomban tovább agyalni azon, hogy mi legyen....
Időm sem lenne, hisz a stratégiai megbeszélésen kialakított hét csoport egyik vezetője lettem, meglepetésemre. Én maradtam itt a Roxfortban, itt ki kellett alakítanom a gyógyítói, és mentő csapatokat, a hátvédeket, akik segítenek, ha valaki bajban van.
Valahonnan előkerült Ryan is, akit jó volt újra látni, de nem volt erőm hozzá, hogy úgy köszöntsem, ahogy szerettem volna. Ráadásul a harcok kellős közepén időm sem volt vele foglalkozni. Csak lenne vége ennek a harcnak, kapna egy ölelést ő is.
Deannel kapcsolatban sem tudom mit érezzek, de arra rájöttem, ő maga sem bízik teljesen Cevysben. Körbefogta a teljes Új világot jéggel, mintegy kupolát alakítva ki felénk. Ez jó, mert nem tud több mugli bejönni ide, a bent lévőket pedig remélhetőleg legyőzzük, de mi lesz utána? Nem lehetünk örökké a jég fogságában.
Sokan alszanak most, nekem is kellene keveset, de nem tudok, nem merek, csak ülök itt a Hold fényében, csendben, és magányosnak érezve magam. A kastély, a környék most csendes, csak halk beszélgetéseket hallok azoktól, akik szintén nem merik lehunyni szemüket. Igyekszek Stev közelében maradni amíg csak tudok, s elszorul a torkom ahányszor csak távozni látom, mert nem tudom visszajön-e, s ha igen élek-e mire visszaér.

Roxfort, 2349, június 9 éjjele.

Toborzó, vagy üdülő?

Ez rettenetes...gyülekeznek itt az emberek, mi is ideérünk a bárkával, s milyen kép fogad? Mindenki úgy érzi magát, mintha csak kikapcsolódni érkezett volna a kastély falai közé. Nem gondolnak arra, hogy a muglik bármikor ránk támadhatnak. Bíznak abban, hogy ők ketten majd megvédik az embereket, de vajon jogos a bizalmuk? Egy idézet jut erről eszembe:

Olyan világokat akarunk megteremteni, amelyek éppoly valóságosak, de mégis mások, mint az a világ, amely létezik. (John Fowles)

Nem tudom, én kételkedem. Nem csak Stev az, aki nem bízik senkiben, hanem én is...egyre kevesebb emberben. Bár ez nem is olyan nagy csoda, jó ideje ilyen vagyok. Bizalmatlan, és megbízhatatlan, de ezt mintha már leírtam volna magamnak. Ő sem bízik bennem sem, pedig nem titkolózom előtte, tényleg nem. Még ha belém is fojtja a szót azal, hogy meglepetésemre kapok a számra egy puszit. Nem fűzök hozzá semmit, nincs is rá idő, csak viszonzom. Az, hogy Stev megpróbál stratégákat toborozni nem lep meg, hisz a Roxfortot védenie kell, az viszont, hogy Mr. Nahamor tök részegen kerül elő, három másik fazon, és egy vaddisznó társaságában, már elég érdekes. Szerencsére ő elég hamar magához tért, nem úgy a rég nem látott Christopher...az az alak sosem fog változni. Elfelejti bevenni a gyógyszerét, aztán bajlódhatok vele, de kedvelem őt, még mindig. Elkoboztam tőle egy fiolányi mérget, ami talán még jól jön. Ki tudja...lehet nekem kellesz, lehet mást mérgezek meg vele, ahogy az is előfordulhat, hogy kebleim között marad fiolástól. Minden esetre jó helyen van ott, ahová rejtettem, nem is tud róla más, csak Nahamor, ha az alkoholos ködön keresztül, kávét szürcsölve felfogta mit is lát. Ezek után már csak a vita hiányzik nekem, amit "Vele" folytattam. Tény, hogy elég hamar ott hagytam, és összeszedve Nahamort -vagy éppen ő támogat engem? ezt már nem igazán tudom most leírni- elindultam Stev irodájába.

Roxfort, még 2349 június 9 este, aminek még közel sincs vége...

A bárkán

Az erdőből egy Mágiaügyi Minisztériumi bárkával kerültünk ki, de szinte azt érzem, hogy nincs itt semmi keresni valónk. Vissza kellene mennünk a muglik közé. Különben is...három nap kiesett az életemből, fogalmam sincs, hogy hogyan kerültünk egyik földrészről a másikra, mit csinálhattak velünk, amíg magunkon kívül voltunk.
A kapitánynak nagyon mulatságosnak tetszett a Stev és köztem lévő játék, miszerint én vagyok a főnök. Persze tudom jól, hogy ezt miattam csinálja Stev, hogy ne érezzem azt, hogy parancsolni akar nekem, ettől még nem sok joga van ezen annak a lökött alaknak nevetni. Mikor rámordulok, még rám támad! Torkomban szúró érzést éreztem, mikor rá néztem, erre még én ápolgatom. Na de ez vagyok én, sosem tettem magam mások elé, most miért tenném.
Hogy miért is kell ápolni? Jó kérdés...rátámadt valakire, aki megjelent hirtelen. Ha eddig nem éreztem torkomban szúró fájdalmat eléggé, most érzek, mert egy ismerős hangot vélek felfedezni a talpig fekete alak felől...
Ő az...
Akit rég nem láttam, s akkor is úgy váltunk el, hogy sírva fakadtam miatta. Most sem tudok hozzá szólni. Fogalmam sincs, hogy féljek tőle, vagy sem, és ha szeretem is, nem tudom ki fogom e még mondani valaha.
A kapitány rátámad, s a varázslata visszavágódik rá. Valahol belül kárörvendő vagyok. Úgy kell neki, visszakapta.
Merre tovább? Stev a Roxfortba akar menni, hisz az ő felelőssége alá esik az épület, de vele tartsak, vagy maradjak itt, és nekikezdjek kutatni miért is támadtak ránk. Toboroznak, és ha el lehet kerülni a háborút? Ha meg lehet tudni, hogy miért is van ez az ellenségeskedés?
Nem akarok háborút, nem akarok elveszteni senkit....

Bárkán, az Új világ felé, 2349, június 9