Elkezdődött....

Volt pár percem, amíg Stevre kellett várni, sikerült rendbe szednem magam, de nem tudom volt e értelme. Talán a külsőségeken kívül annyit értem el vele, hogy a lelkemnek is volt ideje megnyugodni rövid időre. Kellett már a magány, hogy összeszedjem a gondolataimat, s tudjak jutni valamire az zűrzavarral, ami a fejemben van, s rányomja bélyegét magánéletemre. Már ha van nekem olyan.
Hogy mire is jutottam? Őszintén szólva az ég világon semmire, így nem is áll már szándékomban tovább agyalni azon, hogy mi legyen....
Időm sem lenne, hisz a stratégiai megbeszélésen kialakított hét csoport egyik vezetője lettem, meglepetésemre. Én maradtam itt a Roxfortban, itt ki kellett alakítanom a gyógyítói, és mentő csapatokat, a hátvédeket, akik segítenek, ha valaki bajban van.
Valahonnan előkerült Ryan is, akit jó volt újra látni, de nem volt erőm hozzá, hogy úgy köszöntsem, ahogy szerettem volna. Ráadásul a harcok kellős közepén időm sem volt vele foglalkozni. Csak lenne vége ennek a harcnak, kapna egy ölelést ő is.
Deannel kapcsolatban sem tudom mit érezzek, de arra rájöttem, ő maga sem bízik teljesen Cevysben. Körbefogta a teljes Új világot jéggel, mintegy kupolát alakítva ki felénk. Ez jó, mert nem tud több mugli bejönni ide, a bent lévőket pedig remélhetőleg legyőzzük, de mi lesz utána? Nem lehetünk örökké a jég fogságában.
Sokan alszanak most, nekem is kellene keveset, de nem tudok, nem merek, csak ülök itt a Hold fényében, csendben, és magányosnak érezve magam. A kastély, a környék most csendes, csak halk beszélgetéseket hallok azoktól, akik szintén nem merik lehunyni szemüket. Igyekszek Stev közelében maradni amíg csak tudok, s elszorul a torkom ahányszor csak távozni látom, mert nem tudom visszajön-e, s ha igen élek-e mire visszaér.

Roxfort, 2349, június 9 éjjele.