Hol vagyok?

Ha még nem álltam közel ahhoz, hogy összeroppanjak, most igen. Hogy miért is? Tegnap este jól éreztem magam, Ryannel sétáltunk kicsit, beszélgettünk. Rájöttem mennyire ismer. Másnap is csodás reggelem volt. Stevent én ébresztettem, miután az éjszakát mellette töltöttem. Valamikor hajnalban szunyókáltam el egy-két órára. Jó volt látni azt a mosolygós, kicsit bamba fejét, amit reggel megmutat magából, s csak kevesek láthatnak.
Majd jöttek a realitások. Élelmiszert kellett küldeni a csapatoknak, körbenéztünk a kastélyban, majd a nagyterem felé vettük az irányt, ahol sokkot készültem kapni. Mindenki eltűnt, Nicholas is, csak a záptojásszag maradt. Engem a sírás környékez, Ryan meg bohóckodik. Legszívesebben a fejéhez vágnék most valamit, de Steven ölelése megnyugtat kicsit. Bízom bennük, ha Ryan néha butaságot is mond, tudom, hogy jót akar. Steven pedig... ő az, akit újra és újra egy biztos pontnak érzek az életemben.
A Mágiaügyi Minisztérium egy embere akar segíteni. Fogalmam sincs minek is neki egy macska, de mivel láttam egyet a pincében, elindulok keresésére.
Vesztemre...
Olyan helyeken jártam lent, amiket még eddig nem is láttam. Valami ezüst színű alak után indultam el, aki ellebegett előttem. De minek is mentem utána...nem lett volna szabad, de a kíváncsiság arra sarkall, hogy bemenjek a kelepcébe. Ó igen, egy cellaszerűbe bemenni, aminek egy kijárata van, s bent kékes fény dereng, melynek eredete behatárolhatatlan, esztelenség. Bent olyat láttam, ami ledöbbentett, s torkom újra elszorult. De hogy lehet ez, ha Stev fent van, nemrég még átölelt, hogy lehet itt bent a cellában, oszló hullaként? Nála az órája, a pálcája, a tőre, és még egy meggyötört szivar is. Ezeket magamhoz véve próbáltam már kijutni, de sikertelenül. Sem robbantás, sem semmi varázslat nem segített. Megéreztem azt a szagot, amit fent is, a nagyteremben, s tudtam, hogy engem is elnyel valami. Leültem hát, a kis terem közepére, becsuktam szememet, befogtam a fülemet, hogy ne halljam a sípilást, ami mintha az agyam mélyéről jött volna, s emlékeimben a boldogabb időszakra gondoltam, mikor még együtt éltünk, hárman. Énekeltem, hangosan, boldogan. Majd kellemes szellő csapott meg, s a tenger illatát éreztem, fenekem alatt meleg homokot. Csodásnak tűnt az előző hely után, én mégis ezt mondogattam: Vissza akarok menni...vissza akarok menni!

Fogalmam sincs hol és mikor, talán egy szigeten írok most.

Elkezdődött....

Volt pár percem, amíg Stevre kellett várni, sikerült rendbe szednem magam, de nem tudom volt e értelme. Talán a külsőségeken kívül annyit értem el vele, hogy a lelkemnek is volt ideje megnyugodni rövid időre. Kellett már a magány, hogy összeszedjem a gondolataimat, s tudjak jutni valamire az zűrzavarral, ami a fejemben van, s rányomja bélyegét magánéletemre. Már ha van nekem olyan.
Hogy mire is jutottam? Őszintén szólva az ég világon semmire, így nem is áll már szándékomban tovább agyalni azon, hogy mi legyen....
Időm sem lenne, hisz a stratégiai megbeszélésen kialakított hét csoport egyik vezetője lettem, meglepetésemre. Én maradtam itt a Roxfortban, itt ki kellett alakítanom a gyógyítói, és mentő csapatokat, a hátvédeket, akik segítenek, ha valaki bajban van.
Valahonnan előkerült Ryan is, akit jó volt újra látni, de nem volt erőm hozzá, hogy úgy köszöntsem, ahogy szerettem volna. Ráadásul a harcok kellős közepén időm sem volt vele foglalkozni. Csak lenne vége ennek a harcnak, kapna egy ölelést ő is.
Deannel kapcsolatban sem tudom mit érezzek, de arra rájöttem, ő maga sem bízik teljesen Cevysben. Körbefogta a teljes Új világot jéggel, mintegy kupolát alakítva ki felénk. Ez jó, mert nem tud több mugli bejönni ide, a bent lévőket pedig remélhetőleg legyőzzük, de mi lesz utána? Nem lehetünk örökké a jég fogságában.
Sokan alszanak most, nekem is kellene keveset, de nem tudok, nem merek, csak ülök itt a Hold fényében, csendben, és magányosnak érezve magam. A kastély, a környék most csendes, csak halk beszélgetéseket hallok azoktól, akik szintén nem merik lehunyni szemüket. Igyekszek Stev közelében maradni amíg csak tudok, s elszorul a torkom ahányszor csak távozni látom, mert nem tudom visszajön-e, s ha igen élek-e mire visszaér.

Roxfort, 2349, június 9 éjjele.

Toborzó, vagy üdülő?

Ez rettenetes...gyülekeznek itt az emberek, mi is ideérünk a bárkával, s milyen kép fogad? Mindenki úgy érzi magát, mintha csak kikapcsolódni érkezett volna a kastély falai közé. Nem gondolnak arra, hogy a muglik bármikor ránk támadhatnak. Bíznak abban, hogy ők ketten majd megvédik az embereket, de vajon jogos a bizalmuk? Egy idézet jut erről eszembe:

Olyan világokat akarunk megteremteni, amelyek éppoly valóságosak, de mégis mások, mint az a világ, amely létezik. (John Fowles)

Nem tudom, én kételkedem. Nem csak Stev az, aki nem bízik senkiben, hanem én is...egyre kevesebb emberben. Bár ez nem is olyan nagy csoda, jó ideje ilyen vagyok. Bizalmatlan, és megbízhatatlan, de ezt mintha már leírtam volna magamnak. Ő sem bízik bennem sem, pedig nem titkolózom előtte, tényleg nem. Még ha belém is fojtja a szót azal, hogy meglepetésemre kapok a számra egy puszit. Nem fűzök hozzá semmit, nincs is rá idő, csak viszonzom. Az, hogy Stev megpróbál stratégákat toborozni nem lep meg, hisz a Roxfortot védenie kell, az viszont, hogy Mr. Nahamor tök részegen kerül elő, három másik fazon, és egy vaddisznó társaságában, már elég érdekes. Szerencsére ő elég hamar magához tért, nem úgy a rég nem látott Christopher...az az alak sosem fog változni. Elfelejti bevenni a gyógyszerét, aztán bajlódhatok vele, de kedvelem őt, még mindig. Elkoboztam tőle egy fiolányi mérget, ami talán még jól jön. Ki tudja...lehet nekem kellesz, lehet mást mérgezek meg vele, ahogy az is előfordulhat, hogy kebleim között marad fiolástól. Minden esetre jó helyen van ott, ahová rejtettem, nem is tud róla más, csak Nahamor, ha az alkoholos ködön keresztül, kávét szürcsölve felfogta mit is lát. Ezek után már csak a vita hiányzik nekem, amit "Vele" folytattam. Tény, hogy elég hamar ott hagytam, és összeszedve Nahamort -vagy éppen ő támogat engem? ezt már nem igazán tudom most leírni- elindultam Stev irodájába.

Roxfort, még 2349 június 9 este, aminek még közel sincs vége...

A bárkán

Az erdőből egy Mágiaügyi Minisztériumi bárkával kerültünk ki, de szinte azt érzem, hogy nincs itt semmi keresni valónk. Vissza kellene mennünk a muglik közé. Különben is...három nap kiesett az életemből, fogalmam sincs, hogy hogyan kerültünk egyik földrészről a másikra, mit csinálhattak velünk, amíg magunkon kívül voltunk.
A kapitánynak nagyon mulatságosnak tetszett a Stev és köztem lévő játék, miszerint én vagyok a főnök. Persze tudom jól, hogy ezt miattam csinálja Stev, hogy ne érezzem azt, hogy parancsolni akar nekem, ettől még nem sok joga van ezen annak a lökött alaknak nevetni. Mikor rámordulok, még rám támad! Torkomban szúró érzést éreztem, mikor rá néztem, erre még én ápolgatom. Na de ez vagyok én, sosem tettem magam mások elé, most miért tenném.
Hogy miért is kell ápolni? Jó kérdés...rátámadt valakire, aki megjelent hirtelen. Ha eddig nem éreztem torkomban szúró fájdalmat eléggé, most érzek, mert egy ismerős hangot vélek felfedezni a talpig fekete alak felől...
Ő az...
Akit rég nem láttam, s akkor is úgy váltunk el, hogy sírva fakadtam miatta. Most sem tudok hozzá szólni. Fogalmam sincs, hogy féljek tőle, vagy sem, és ha szeretem is, nem tudom ki fogom e még mondani valaha.
A kapitány rátámad, s a varázslata visszavágódik rá. Valahol belül kárörvendő vagyok. Úgy kell neki, visszakapta.
Merre tovább? Stev a Roxfortba akar menni, hisz az ő felelőssége alá esik az épület, de vele tartsak, vagy maradjak itt, és nekikezdjek kutatni miért is támadtak ránk. Toboroznak, és ha el lehet kerülni a háborút? Ha meg lehet tudni, hogy miért is van ez az ellenségeskedés?
Nem akarok háborút, nem akarok elveszteni senkit....

Bárkán, az Új világ felé, 2349, június 9

Harmónia létezik a zűrzavar közepén?

Létezik vagy sem, lehetséges, vagy sem, kettős érzelmek dúlnak bennem. De volt valaha olyan, hogy én kiegyensúlyozott voltam?
Nem tudom.
Talán soha nem is lesz, talán nem is élek sokáig, hogy tapasztalatokat szerezzek
Kételyeimet azon kívül, hogy fogalmam sincs mi van fiammal, mi történik a világunkban, élnek-e számomra kedves barátok, vagy sem, még Stev miatt is erősödnek.
Nem, nem benne kételkedem, hanem önmagamban. Közeledésére belső ösztönből kucorodtam össze, bezárkóztam, mint este a rózsabimbó, s ő ezt észre is vette, hisz jól ismer már. De nem halogathattam tovább azt, hogy elmondjam mi is az, ami zavar. Hisz tudok én őszintén szeretni, szerelmes lenni? El fogom érni valaha is, hogy hűséges leszek, s csak egy férfit szeretek?
Nem tudom, hisz gondolataim között ott motoszkál Edmond arca. Nyakamban lóg a medál, amit rám bízott, tudnom kellene kinek adjam át, de nekem fogalmam sincs róla. Ismerem én őt egyáltalán, vagy csak a rejtelmessége vonz?
Milliónyi kérdés zakatol a fejemben, miközben a romok mellett beszélgetünk Stevvel. Szeret, ez biztos, ha nem is mondja ki. Nincs is rá szükségem, érzem. De mit akarok én? Azt mondja van időm, sőt, az idő majd megoldja helyettem a gondokat. Biztos ez? Nem tudom...

"Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján." (Fekete István)

Itt, a romok között hozzábújva alszom el, ölelő karjai melegítik lelkemet. Csodás éjjelem volt, hisz kipihenhettem magam, biztonságérzetben. Reggel korábban ébredve jó volt nézni ahogy alszik, ahogy nyugodtan szuszog.

Tovább indulunk, s nem tudjuk mi vár ránk, de az biztos, hogy együtt élünk most, vagy együtt halunk meg. Együtt vagyunk....

Altató

Halk szavakból puha ágyat vetek...

Neked

Óvatos csókokkal takarom fáradt

Lelkedet

Hangom szárnyaival repítelek s csukom le
Szemed
Emlékem pöttyeivel feldíszítem

Álmod
De nem lesz túl rikító
Csak tavasz-színű

látod?
Mosolyt cirógatok csukott
Szemedbe
Érintés-vágyakat kinyújtott
Kezedbe
Játékos hullámot kócos

Hajadba
Mintha minden szála szanaszét

Szaladna
Gyűrött takarót simítok ki szépen
Vigyázva
Hogy hozzád csak alig-alig érjen

Álmodat így őrizve mosolygok

Magamban
Legyen minden gondolatom
Megnyugtató lágy ölelés
Neked
Csendben vagyok
Most
Csak szemem mondja ki
A neved

Hol vagyunk?

Pont most, éppen most nem gyanakodtunk. Pedig gondolhattuk volna, hogy a túlzott szívélyesség nem jó előjel. Így utólag úgy vélem, hogy már az első nőben sem lett volna szabad megbízni, akkor sem, ha jóllakatott bennünket, ha úgy tűnt is, hogy naiv. Úgy látszik csőbe húzott, és reggelre elhíresztelte, gyanúsak vagyunk. Sőt, az is lehet, hogy mindenki tudja már, hogy varázslók jöttek a városba. Vagy a második nőnek az lett gyanús, hogy Londont megemlítettük?
Lényegtelen, már úgy is késő.
Kóborolhatunk itt az ismeretlen erdőben, fogalmam sincs hol is vagyunk, hogy egyáltalán még a Szahara-e a hely, ahol menekülünk a muglik elől.
Kézen-fogva!
Mert miután elkábítottak minket fogalmam sincs hová kerültünk, csak az világos, hogy el kell tünnünk, s ráadásul egy srác is mellénk került, akit jó lenne életben kimenteni innen, magunkról nem is beszélve.
Érdekes, de most nem érzem azt, hogy minden mindegy. Élni akarok, mégis az életemet is kockáztatnám azokért akiket szeretek. Azért, aki mellettem sétál, fogja a kezemet. El kellene húznom, mert biztatásnak veheti, de nem tudom. De csalódást sem akarok neki okozni, nem akarom, hogy fájjon neki az én szeszélyes viselkedésem következménye. Talán továbbra is csak barátként kellene rá gondolnom, de lehetséges ez még?
Nem tudom mit akarok, csak azt érzem, hogy jól esik ez az apró érintés is, aminek hatalmas jelentősége lehet...
Beszélni kellene vele!
De nem itt, nem most, csak nem tudom mikor és hol.

Erdei séta, rejtőzködés...2349, de nem tudom már hányadikán, és pontosan hol.

Mi az a Szahara?

A viharból kikavarodtunk, de mindenünk odaveszett, csak egy fél kulacs víz, egy csokoládé és egy szivar az ellátmányunk, mindez elázva. Tanakodtunk, hogy merre tovább, s meglepetésemre Steven rám hagyta a döntést. Érdekes, hisz általában megmondja, hogy merre menjünk. Részemről ezt jó jelnek veszem. Délnek tartottunk továbbra is, s napsütéses időben lett részünk, ami meglehetősen szívderítő lett volna a vihar után, ha nem a tenger végtelenje van minden oldalról. De reménysugár jelenik meg előttünk, egy földrész.
Sivatag fölött repültünk, amíg el nem értünk egy dzsungelt, melyben már gyalog mentünk tovább, lábaim véresre csikargatta a sűrű, erős növényzet. Különös hangokat hallok, mellettem Steven is mintha jobb kedvre derült volna, ami engem is felvidít csöppet.
Egy falon átvergődve egy városban találjuk magunkat. A különös, vörös talaj meglepett. Nem emlékszem hasonlóra, bár ez nem jelenti azt, hogy nálunk nem lehetett ilyen. Beljebb sétálva leszólítok egy hölgyet, akinek barna a bőre. Itt sok embernek barna a bőre. Meglepetésemre tökéletesen tudtam vele kommunikálni, nem voltam nyelvi nehézségeink, pedig már azon gondolkodtam, hogy hogyan fogok mutogatni. Elképzeltem, ahogy hadonászva jelzem, mennyire éhesek vagyunk, de nincs egy vasunk sem. Persze ez így csak gondolat maradt, de ahhoz elég, hogy mosolyt csaljon arcomra.
Megvendégelt bennünket a hölgy csodás egyszerűségű kunyhójában, mely be volt ásva a földbe, így kellemesen hűvös volt bent.
Megtudtam pár dolgot tőle, mégpedig, hogy ők is 2349-et írnak, hogy egy Szahara nevű helyen vagyunk, bár arról fogalmam sincs, hogy ez mit takar. Szerencsémre nem nagyon értett a földrajzhoz dolgokhoz, így elhitte nekem azt, hogy Londontól nem messze, Kukutyinban éltünk. Pedig azt sem tudom, hogy London valóban létezik-e, vagy sem.
Napok óta ez az első nap, hogy jól érzem magam. Itt alszunk, aránylag nyugodtan pihenhetek. Nem akarok külön szobát, bár nem is tudom, hogy mód lenne-e rá, de én közel akarok lenni ahhoz az egy emberhez, akit itt ismerek. Hallani akarom, ahogy szuszog, látni ahogy alszik, s merengeni fél éjszaka azon, hogy mihez kezdjek az életemmel.

Szahara völgye, 2349, június 5 éjjele

Félek, féltem őt....

"Milyen gyakran elmélkedem

Torz ifjúságomon:

Sehol egy igaz érzelem,

Akárhogy forgatom...

E szív hűtlen lett annyiszor,

Míg vágyta, hű legyen,

Ha szikkad, mint a nyári por,

Jó másnak, jó nekem.

Izgágaság, a szó, a tett

Örvénye sosem ás

Odáig, mit a mély temet-

Sem az, sem semmi más."

A.H.Clough: Vers 1840

Milyen találó is rám ez az idézet, és mennyire belemar a szívembe, ahogy eszembe jutott. De a rettentő vihar, melybe belekeveredtünk újra elérte azt, hogy ne magammal foglalkozzak elsősorban, hanem féltsem azt, aki kedves számomra. Azt hittem sosem kavarodunk ki abból a viharból. Az erős szél, a fejünk felé csapó hullámok, a szakadó eső, villámok cikázása félelmetes, s egyben borzongatóan szép. Megint oly közel kerültem hozzá, s eltávolodott szemem elől a halál. Ahányszor csak lesújtott rám egy hatalmas hullám, s én a víz alatt kerestem a felfelé vezető utat átfutott gondolataimon, hogy talán nem is kellene feljönnöm. Talán át kellene adnom magam a tenger szeszélyeinek.
De nem, nem lehet, mert tudnom kell, hogy Steven életben maradt...Kikavarodtam hát a habok közül, s a gondolataim mélyéről is, és magamhoz hívva seprűinket sikerült kimenekülnöm, hogy gyermekem apja után induljak, hogy őt keressem, s sikeresen meg is találjam egy kiálló sziklán, amint csúszik lefelé. Torkomban akkora gombóc volt, hisz azt hittem szemeim előtt fog elsüllyedni.
Sikerrel kimenekültünk mindketten végül, de most is olyan undok velem. Most erre mit lehet mondani? Alig van hozzám egy kedves szava, arcomon mégis jóleső melegség futott végig az apró puszi hatására. Lassan nem is emlékszem mikor ölelt meg más fiamon kívül, csókról már nem is álmodom...

Újra a tenger felett, s nem a hullámok alatt, 2349. június 4

Káosz van a fejemben

Hosszú lesz ez az út így, hisz nem sok mindenről tudunk már beszélgetni. Steven most alszik, s én megint elővettem ezt a kis könyvecskét, hogy leírjak bele pár gondolatot. Ő is ír, s engem furdal a kíváncsiság, hogy mi lehet abban, amit ő vezet, de hát magánügye. Pedig szívesen belekukucskálnék.
Alszik, s én néztem őt hosszú percekig, talán egy óráig is. Olyan békésnek tűnik, pedig neki sem lehet könnyebb, mint nekem, és még az is bosszantja, hogy sokszor kibírhatatlan vagyok vele.
Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudom mit is kellene éreznem vele kapcsolatban. Mert valahol szeretem, még mindig, de nem akarom megbántani, így Neki jobb, ha nem is tudja. Biztos vagyok benne, hogy megbántanám, mert nem tudok megmaradni egy férfi mellett sem.
Így viszont engem ez is őröl, mert baráttól több nekem, így nem tudok hogyan közeledni hozzá. Meg Edmond...azt sem tudom él-e még vagy sem, s hozzá is húz a szívem. Szerethet egy nő egyszerre két férfit? Ezek szerint igen, mert én mindkettőt szeretem, de egyikkel sem tudok teljes mértékben összecsiszolódni. Na és Ryan, ő...ő az, akit most is jó barátnak mondanék és hiányzik.
Csoda hát, hogy egyedül érzem magam?
Érdekes az ég, a távolban zeng, viharba fogunk kerülni úgy látom. Nem lesz kellemes élmény.

"Minden éjjel üzennek a csillagok,
Fájó lelkem a sötét éjben csendesen zokog.
Keresi, kutatja merre világit a fény,
Hol a boldogság kapuja,
Van-e még remény!?
Szemembe könny szökik Szívembe fájdalom.
Magányos utamon, csak szeretetre vágyom.
Két karom kitárom,
kedvesem úgy várom...
Hiába minden, nincs aki átkaroljon."

Egy álmos este, az óceán fölött, 2349, június 3 éjjele

El kellett indulni

Talán életem egyik legnehezebb döntése volt az, hogy most ezen az összetákolt szerkezeten repülök az óceán felett. Hogy miért is kellett így döntenem? Mert remélem, reméljük, hogy sok kérdésre kapunk választ.
Indulásunk előtt különös utakat jártunk be, s sok helyen éreztem úgy, hogy az egész Varázsvilág csupán egy álomkép. Hogy becsapnak bennünket, hogy ez az egész mugli támadás csak álca, hogy valami el akarnak velünk hitetni. Kérdezhetnénk, hogy vajon mi okból, vagy éppen kik is. Gondoltam arra, hogy netán a két társaság, akik a múltban tettek arról, hogy a víz mélysége foglyul ejtsen minket. De mikor a Serpens fennsík mellett fura ábrákat boncolgattunk különös fényre lett figyelmes a kis csapatunk, s elindultunk Stevennel kideríteni, hogy mi is okozta az ég világon semmit nem találtunk, csak a világunk végét, ahol az éjszakát töltöttük hosszabb beszélgetés után. Megjegyzem kellemetlen foltok vannak az oldalamon és fenekemen a köves talaj miatt, de kibírtam már többet is....sokkal többet.
Mivel végigböngésztem elég sok adatot már az idő kuszaságáról, s kiderült egy-s más úgy döntöttünk, hogy akkor jöhetünk rá, hogy bekebelez-e bennünket az idő, vagy sem, ha elmegyünk a muglikhoz, ki a mi világunkból.
Csak hát akiket itt hagytunk...ők fognak nagyon hiányozni

Óceán végtelenje, 2349 június 3

Válaszok a miértre

Hosszú idő telt el azóta, hogy a felszínre került a mi kis világunk. Igen, felkerültünk a víz főlé, mert lent voltunk, több száz évig. Hogy miért, azt most itt nem részletezném, hisz ezt a naplót nem azért kezdtem el írni, hogy a múlttal foglalkozzak.
Az életem egyre értelmetlen lett, úgy érzem, hogy ha meghalnék sem hiányoznék sok embernek. Persze itt most lehet mondani, hogy ilyet nem mondhat a, akit sokan szeretnek, de az érzéseit, a csalódottságot, a fájdalmat nem irányítja senki.
...és hogy miért is érzek így? Hogy Rose White, aki egykoron elég magasra tört, s egy újságot vezetett miért is érzi magát egyedül?
Nehéz lenne ezt egy mondatban leírni, hisz olyan sok minden történt már. Történt ellenünk mugli támadás, robbantás, eltűnt Dean, akit fiamként szeretek, majd előkerült, de teljesen megváltozott. Képessége ijesztő, félelmetes. S ráadásul olyan érzést keltett bennem, hogy el akar minden áron taszítani magától, akár ránk is támadna. Rájöttem, hogy Tom Károly, akihez annak ellenére, hogy szinte sugárzik belőle a gonoszság, és többször támadt már rám, -meglőtt a fekete foltban, véremet szívta a Roxfortban, ami szinte borzongatóan jó, mégis félelmetes érzést keltett bennem- szintén érzek valami vonzalmat, hasonlót, mint Deanhez. Mindkettőjükért feláldoznám az életemet is, ha arra szükség lenne.
Ők ketten hatalmas csalódást okoztak azzal, hogy eltűntek úgy, hogy én kis híján összeomlottam miattuk. Most sem tudok róluk semmit, de elfoglaltam magam, hisz akik még náluk is sokkal fontosabbak, velem voltak. Ő a fiam, Nicholas Tom Woodrow és az apja, Steven.
Igen, csak volt, hisz most Nick barátnőimmel van, s remélem vigyáznak rá. Sam, Jen, és Alicia...
Levelet kaptak tőlünk, amit könnyes szemmel kötöztem fel Zénó lábára, hisz egy búcsú volt ez részünkről.
Búcsú, mert nagyon nagy lépésre szántuk el magunkat Stevvel. De ezt majd később írom le, mert úgy látom ébredezik a a seprűkre erősített hordágyon, itt mellettem, az óceán végeláthatatlansága felett.

Óceán végtelenje, 2349 június 2.