Sivatag fölött repültünk, amíg el nem értünk egy dzsungelt, melyben már gyalog mentünk tovább, lábaim véresre csikargatta a sűrű, erős növényzet. Különös hangokat hallok, mellettem Steven is mintha jobb kedvre derült volna, ami engem is felvidít csöppet.
Egy falon átvergődve egy városban találjuk magunkat. A különös, vörös talaj meglepett. Nem emlékszem hasonlóra, bár ez nem jelenti azt, hogy nálunk nem lehetett ilyen. Beljebb sétálva leszólítok egy hölgyet, akinek barna a bőre. Itt sok embernek barna a bőre. Meglepetésemre tökéletesen tudtam vele kommunikálni, nem voltam nyelvi nehézségeink, pedig már azon gondolkodtam, hogy hogyan fogok mutogatni. Elképzeltem, ahogy hadonászva jelzem, mennyire éhesek vagyunk, de nincs egy vasunk sem. Persze ez így csak gondolat maradt, de ahhoz elég, hogy mosolyt csaljon arcomra.
Megvendégelt bennünket a hölgy csodás egyszerűségű kunyhójában, mely be volt ásva a földbe, így kellemesen hűvös volt bent.
Megtudtam pár dolgot tőle, mégpedig, hogy ők is 2349-et írnak, hogy egy Szahara nevű helyen vagyunk, bár arról fogalmam sincs, hogy ez mit takar. Szerencsémre nem nagyon értett a földrajzhoz dolgokhoz, így elhitte nekem azt, hogy Londontól nem messze, Kukutyinban éltünk. Pedig azt sem tudom, hogy London valóban létezik-e, vagy sem.
Napok óta ez az első nap, hogy jól érzem magam. Itt alszunk, aránylag nyugodtan pihenhetek. Nem akarok külön szobát, bár nem is tudom, hogy mód lenne-e rá, de én közel akarok lenni ahhoz az egy emberhez, akit itt ismerek. Hallani akarom, ahogy szuszog, látni ahogy alszik, s merengeni fél éjszaka azon, hogy mihez kezdjek az életemmel.
Szahara völgye, 2349, június 5 éjjele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése