Alszik, s én néztem őt hosszú percekig, talán egy óráig is. Olyan békésnek tűnik, pedig neki sem lehet könnyebb, mint nekem, és még az is bosszantja, hogy sokszor kibírhatatlan vagyok vele.
Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudom mit is kellene éreznem vele kapcsolatban. Mert valahol szeretem, még mindig, de nem akarom megbántani, így Neki jobb, ha nem is tudja. Biztos vagyok benne, hogy megbántanám, mert nem tudok megmaradni egy férfi mellett sem.
Így viszont engem ez is őröl, mert baráttól több nekem, így nem tudok hogyan közeledni hozzá. Meg Edmond...azt sem tudom él-e még vagy sem, s hozzá is húz a szívem. Szerethet egy nő egyszerre két férfit? Ezek szerint igen, mert én mindkettőt szeretem, de egyikkel sem tudok teljes mértékben összecsiszolódni. Na és Ryan, ő...ő az, akit most is jó barátnak mondanék és hiányzik.
Csoda hát, hogy egyedül érzem magam?
Érdekes az ég, a távolban zeng, viharba fogunk kerülni úgy látom. Nem lesz kellemes élmény.
Fájó lelkem a sötét éjben csendesen zokog.
Keresi, kutatja merre világit a fény,
Hol a boldogság kapuja,
Van-e még remény!?
Szemembe könny szökik Szívembe fájdalom.
Magányos utamon, csak szeretetre vágyom.
Két karom kitárom,
kedvesem úgy várom...
Hiába minden, nincs aki átkaroljon."
Egy álmos este, az óceán fölött, 2349, június 3 éjjele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése