Hol vagyunk?

Pont most, éppen most nem gyanakodtunk. Pedig gondolhattuk volna, hogy a túlzott szívélyesség nem jó előjel. Így utólag úgy vélem, hogy már az első nőben sem lett volna szabad megbízni, akkor sem, ha jóllakatott bennünket, ha úgy tűnt is, hogy naiv. Úgy látszik csőbe húzott, és reggelre elhíresztelte, gyanúsak vagyunk. Sőt, az is lehet, hogy mindenki tudja már, hogy varázslók jöttek a városba. Vagy a második nőnek az lett gyanús, hogy Londont megemlítettük?
Lényegtelen, már úgy is késő.
Kóborolhatunk itt az ismeretlen erdőben, fogalmam sincs hol is vagyunk, hogy egyáltalán még a Szahara-e a hely, ahol menekülünk a muglik elől.
Kézen-fogva!
Mert miután elkábítottak minket fogalmam sincs hová kerültünk, csak az világos, hogy el kell tünnünk, s ráadásul egy srác is mellénk került, akit jó lenne életben kimenteni innen, magunkról nem is beszélve.
Érdekes, de most nem érzem azt, hogy minden mindegy. Élni akarok, mégis az életemet is kockáztatnám azokért akiket szeretek. Azért, aki mellettem sétál, fogja a kezemet. El kellene húznom, mert biztatásnak veheti, de nem tudom. De csalódást sem akarok neki okozni, nem akarom, hogy fájjon neki az én szeszélyes viselkedésem következménye. Talán továbbra is csak barátként kellene rá gondolnom, de lehetséges ez még?
Nem tudom mit akarok, csak azt érzem, hogy jól esik ez az apró érintés is, aminek hatalmas jelentősége lehet...
Beszélni kellene vele!
De nem itt, nem most, csak nem tudom mikor és hol.

Erdei séta, rejtőzködés...2349, de nem tudom már hányadikán, és pontosan hol.