Rájöttem, hogy főként akkor írok a naplómba, ha valami bánt. Pedig történnek velem ám jó dolgok is. Hisz sokan szeretnek..Ott van például Pietro ugye, aki kedvesének tekint, s úgy érzem szerelmes belém. Át kellene magam adni az érzésnek, s teljes szívvel viszonozni, de nem megy. Szeretem őt, de nem tudom, hogy ez szerelem e, vagy csak egy nagyon jó érzés, ami elfeledtet velem minden mást. Mert igen, ha karjaiba zár, egy időre megszűnik a világomat körbefogó zűrzavar.
Aztán Evon...nem igazán tudja kimutatni az érzéseit mások felé. Nem az az érzelgős típus, aki ölelkezik, odabújik.  Nehezen tudja kifejezni azt, hogy szeret, pedig érzem, hogy így van, talán ő az, aki feltételek nélkül teszi ezt a diákok közül, s én is szeretem őt, de talán az, hogy ő nem közeledik felém, engem is meggátol abban, hogy felé indítsak..
Dean megkért, hogy legyek a fia keresztanyja. Ennél jobban már régen örültem valaminek. Igazán boldog voltam, felszabadultam vigyorogtam a kicsit becsípett fogadott fiamra. Ő az, akinek szüksége lehet rám még igazán.
Vera és Steven is úgy néz ki összejöttek, ami ha nehezen is, megemészthető volt számomra,s már örültem boldogságuknak, de ez sajnos már mostanra csak múlt idő. Hiszen Vera halott.
Harri...ő következik a sorban. Nem is tudom mit írjak róla...Sokat beszélgettem vele, s elmondta mennyire vívódik önmagával, azzal a késztetéssel, hogy megkínozzon valakit. Hogy egyik percben vágyik erre, a másikban küzd ellene. Elmondta meg akarja Veronicát kínozni. Kértem, menjen el gyógyítóhoz, kértem ne tegye meg, beszélgessen a lánnyal. Olyan közel került hozzám a fiú, hogy nem láttam azt, lépnem kell, mert késő lesz.
Amint Evon elmondta, hogy Harri kihívta Verát, tudtam, hogy baj van, s később Harrira már nem tudta szemembe mondani, hogy nem bántotta. Nekem kellett levinnem őt. Nem, nem kellett, hanem én akartam, mert én is hibás vagyok. Közvetve én öltem meg Dean nővérét.
Harri mondata, hogy már nem szerethetem benne Nicket, szíven ütött, de nem tudhatja, hogy már régen nem láttam benne, sem más diákban a fiamat. Akit szeretek, önmagáért szeretem, ahogy őt is. Most is.
Amint őket Jason-nel letartóztatták, a nagyteremben egy új gyógyítót ismerhettem meg, Steven szerette volna, hogy beszélgessek vele...De minek? Hiszen tudom én jól, hogy mi bajom, hogy mire van szükségem.
Időre.
Időre, hogy túlléphessek mindenen, s kemény páncélt vonjak magamra, amibe senki nem hatolhat be. Vajon milyen sikerrel? Tudok én kőszívű lenni, vagy mindig naiv maradok, akinek szeretetét ki lehet használni?
Én itt ülök a kandallóm mellett kucorogva, nézem a lakásom bútorzatát, hallgatom a gramofonból szóló szomorú dalokat, s könnyeim potyognak. El kellett jönnöm a kastélyból, nem tudtam ott maradni.
De éjjel visszamentem irodámba, elhoztam pár dolgot, s egy levelet csúsztattam be Steven irodája ajtaja alatt, amiben leírtam neki, jól vagyok, s ha beszélni szeretne velem, házamban megtalál. Szerettem volna Pietronak is, de mivel úgy tudom Steven kirúgta, nem tudtam a kastélyban van e, és azt sem kockáztattam meg, hogy bárki észrevegyen.
Lassan hajnalodik, s álom nem jön a szememre, nem tudok aludni, mert fáj a szívem...most itt megint úgy érzem, egyedül vagyok.
Teljesen egyedül.

Kemény burkot növesztek szívem köré,

páncélt, hogy ne lehessen bántani.

Az élet edz engem, mert időm az övé

S nekem könnyen lehet ártani.

Szerettem mindenkit, s ez volt a baj.

Nem látom mit takar a szív.

Honnan is tudhatom, ó jaj,

Hogy a szavak mögött ott a kín.

Nem akarok én már sokat,

Csak néma, erős védelmet,

Mely elhozza az álmokat,

S megnyugtatja éltemet.

 Nem törik a szenvedő szív
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul, s az örömre
Lesz fogékonyabbá;
Mint egy lankadt földmüvesnek
Pihenő tanyája:
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya.

Arany János

"Szét akartok szakítani? A szívemet darabokra tépni? Azt akarjátok, hogy döntsek kinek higgyek, kit szeressek?
Nem kell, ne tegyétek, majd megteszem én, ha ennyire fáj nektek az, hogy beszélgessetek..."

De most őszintén, ha a fenti két sort elolvasnák, vagy kitalálnák mire gondolok a körülöttem élők, talán bármin is változtatna? Kétlem...
Annyira nem látnak a szemüktől, nem hallgatnak rám úgysem, hogy már eszembe sincs szólni nekik, hogy fejezzék be az egymás mardosását. Én meg csak haldoklok közöttük vergődve, kifelé, a világ felé boldogságot, mosolyt mutatva.
Mert remélem, hogy vannak még olyanok, akiknek esetleg szükségük lehet rám. Már ha még ez igaz.
Mert hát ha egyszer megkérdezem, hogy mi is a baj, s arra azt a választ kapom, hogy "Semmi, jól vagyok..." Holott látom,. hogy ez cseppet sem igaz, kételkedni kezdek abban, hogy valóban kellek e egyáltalán bárkinek is. Aggódhatok én bárkiért, tehetek bármit, csak teher lesz számára már, s nem a szeretetem jele...Egyre több diák kerül közel a szívemhez, megszeretem őket, s aztán ők is csak döfnek egyet a szívemen.
"Rose ne kérdezz,ne szeress senkit, ne szólj semmi, te csak hallgass, s talán nem fogsz senkinek az idegeire menni., s nem töröd darabokra saját szíved."
Persze eme mondatot csak magamnak mondom, de akkor is igaz, ha nem mondja ki senki. csakhogy én ha az életem rá is megy,nem tudom megtenni, hogy ne szeressem azt, aki közel került hozzám. De miért van az, hogy mindig olyanokat szeretek meg, akiket nem kellene?
Pedig én igazán akarok sok szépet írni már, s egy reménysugár van is előttem, hogy boldog legyek, kérdés, hogy egyáltalán szabad-e nekem azt.
Boldogságomat ki is hozza el? Pietro lenne az? Egyenlőre jól érzem magam mellette. Talán azért, mert nem ismert eddig, talán azért, mert csak kedvességet kapok tőle, ha a kívülállóknak ez olykor csipkelődésnek is tűnik, s ha vele vagyok nem kell azon törnöm a fejem, hogy mennyi minden történt, mennyi kuszaság van a fejemben. Ezért nem akarom egyenlőre, hogy bárki is tudjon róla, van köztünk valami. Vagy azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy fogom e tudni Pietrot, vagy bárki mást valaha úgy szeretni, mint Őt.

El kell mennem, pedig olyan szépen indult az este...talán ki sem kellett volna dugnom az orrom...most meg megint galibák sora jöhet rám, s kuszálódnak a szálak tovább.

Összeroskadok?!

Úgy érzem, az életem egy félresikerült romhalom. Vajon miért születtem én erre a nyomorult világra? Szüleimnek nem kellettem, vagy éppen meghaltak, fogalmam sincs, de az árvaházi életem során semmi boldogság nem ért, nem tudtam egy barátságot kötni senkivel, nincsenek, vagy csak nagyon kevés jó gyerekkori emlékem van.
Aztán felnőttként már találtam olyan embereket, akiket igazán megszerettem, de valahogy mindig elkerültek mellőlem, vagy éppen én bántottam meg őket, mert olyat tettem, amit nem lett volna szabad. Megbántottam azt, aki igazán szeretett. Egyik férfi jött, a másik ment az életemben, nem tudtam senki mellett megmaradni. Olyanokat láttam, amiket ha csak elmondásból hallok, nem hiszem el.
Hiányzik az a lökött Károly is, pedig az életemre tört nem is egyszer, talán épp ezért.De mindezek semmiségeknek tűntek, apróságoknak, de most úgy érzem agyon nyom a sok rossz emlék, s a szépeket, amik értek elseprik.
A gyerekekben látok rengeteg jót, de fájdalmat is, ami őket érte, s nem engedhetem meg, nem akarom megtenni, hogy bármit is észrevegyenek abból, hogy tanárnőjük egy megkeseredett nő. De pár napja Harrit Nicknek neveztem mikor megölelt, s úgy éreztem meghalok a fájdalomtól, amit hiánya ébresztett bennem, s ezt már nem lehetett nem kimondottnak nyilvánítani...és ma, hogy már az a kis mentsváram is összeomoljon, Steven szakított velem. Szeret ő, de mint barátot, s igaza is van, mert nem volt már olyan a kapcsolatunk, mint régebben, talán a megérzésem jót súgott, talán már hamarabb kellett volna ezt megtenni, s kiengedni a kalitkából, hogy szabad legyen. De mindkettőnknek nehéz ez, hiszen összeköt minket nagyon sok együtt átélt élmény, az egymás iránti tisztelet, szeretet, a közös évek, Nick. Olyan sokat éltük át együtt, sok nehézség és sok szép emlék, hogy azt nem adnám oda semmiért....a fájdalom hogy már nincs velem, és a tudat, hogy bármikor számíthatok rá, hogy mindig is szeretni fog, szétszakítja a szívemet. Nem lehet valakire egyszerre haragudni, és szeretni is őt...

Nagyon nehéz

Hosszú időbe tellett, mire most elő tudom venni újra a naplómat. Nem, semmi kedvem nem volt arról írni, hogy milyen szép is az élet, mikor számomra ez nem volt igaz. Megéltem egy háborút, végignéztem sok ember szenvedését, halálát, a világunk csaknem elpusztult szemem láttára. S ha ez nem lenne elég, eltűnt nagyon sok ember, köztük a fiam is. Elvesztettem őt, s ez megviselt. Nagyon! Azonban arról, hogy mennyire, csak sejthetnek még azok is, akik velem, körülöttem élnek. Csak pár ember van, aki el tudja képzelni mit is érezhettem. Az egyik Ryan, ő ismer valamennyire, de közel sem eléggé, s sajnálatomra távol került tőlem, nem igazán tudom vele tartani a baráti kapcsolatot. De talán jobb is így....
Aztán Dean...akinek nem is akarom kimutatni fájdalmamat, mert neki is van épp elég baja. Nem kell lássa én is szenvedek. Csak részben mondtam el neki, hogy engem is bántanak a történtek, de nem fejtettem ki, hogy mennyire.
Végére hagyom Stevent, de nem azért, mert ő lenne legkevésbé fontos...sőt. Ő tartotta bennem a lelket először azzal, hogy vártam visszajövetelét, aggódtam miatta, majd a sok új ötletével, azzal, hogy felkért bájitaltan tanárnak, hogy megkérte a kezemet.
Igent mondtam neki, azonnal, s most, hogy itt írok már első roxforti órám után, elgondolkodok jól tettem-e. Nem csak magam miatt, hiszen szerelemmel, szeretettel szeretem őt. De ha látok hódító szándékkal felé közeledni egy másik nőt, úgy érzem kalitkába zártam. Jó ez így neki? Bennem van féltékenység az biztos. Ezt meg kell majd vele beszélnem!
Néha oldalra lesek a kis dohányzó asztal mellől, s nézem ahogy halkan szuszog, vagy éppen néha felhorkant. Ismerem őt, minden egyes kis sebhelyét, minden apró tincsét, lelkének rezdüléseit, mégis bizonytalan vagyok?

Az évnyitón csillogó tekintetű elsősök, az első órám, ahol kíváncsi tekintetek, vagy egy-két unott fej nézett rám, a utána következő a beszélgetésünk, ahol szóba került Nick, elszorították a szívemet újra. Vajon ő milyen lett volna?
Színes ruhákat hordok, mégis gyászolok legbelül, nem tudom elfelejteni, hogy nincs velem, akkor sem, ha tudom mi történt vele. Nehéz szigorúnak lenni a diákokkal, nagyon nehéz, mert mindegyikben látok egy picit a fiamból. Soha többé nem akarok gyereket.
Könnycseppet maszatolok el a naplón...csak fel ne ébredjen, ne lásson sírni! Senki ne lásson már engem soha sírni, mert boldognak kell lennem, nem pedig egy depressziós roncsnak, s túl kell lépnem a múlton, csak olyan nagyon nehéz....

Sikerült?

Vajon sikerül e megmentenünk a világunkat, vajon elérjük e azt, hogy végre békében élhessünk?
Nem tudom, csak az biztos, hogy egyre fáradtabb vagyok, s még mindig nincs idő pihenni....Repülnünk kellett, a hegyekbe, hogy ott megkeressünk egy olyan tornyot, amit a szigeten találtam. Sikerrel jártunk, bár elég érdekes volt, mert egy lángot követve értük el célunkat, s a torony  ködbe burkolózik, s hátborzongató zajok veszik körbe.
Megtaláltuk a bejáratot, s megtaláltuk azt az aktát, ami leírta mi is ez a hely, s milyen szerepe van a két toronynak. Nem, nem akarom most ezt részletezni, mert fáradtságtól alig látok, s a bárka, amin most írok, mozgásban van. Itt töltöttünk egy éjszakát, s valamikor hajnal tájban arra ébredtem, hogy Steven karja ölel át. Jóleső, nyugtató érzéssel hatott rám. Egy pillanatra azt éreztem, hogy a világon semmi problémám nincs, s csak a boldogságnak élhetek. De felébresztett, s bár a reggeli, amit kaptam kedves volt részéről, s szavai is melegítették lelkemet, de a hely, ahol voltunk, visszarántotta a valóságba....

Visszatérve

Nekivágok hát, hisz a fa tetejéről láttam a távolban egy épületkomplexumot. Meg kell tudnom mi is ez, vagy hogyan tudok visszakerülni. Keresztül kell mennem egy elég sűrű dzsungelen, majd egy füves területen. A fáról láttam, hogy valami mozog a fűben, így figyelnem kell mindenre, minden percben. Úgy látszik azonban, hogy ijesztő mumus lehetek az itt lévő minden élőlényre. Még a parton megjelent különös képződményre is, ami földből állt. Fogalmam sincs, hogy mi lehetett, de Dean jutott eszembe róla.
No de haladok előre, miközben agytekervényeim zakatolnak, s el is érek falhoz, amin át kell másznom. Alig volt hat méter, mi az nekem. Bemászva ketreceket találtam, meg lakóhelyeket, amiket nem lehetett megközelíteni már, olyan romosak voltak. Viszont egy büféféle volt itt, s benne csokis papírok. Bagoly Berti féle mindenízű drazsé, csokibéka és hasonlók. Mindegyiken mozgó képek voltak, így az a gyanúm, hogy varázslók éltek itt. Kifelé haladva egy griff friss tetemére bukkanok, s fogalmam sincs mi is intézhette el. Tovább haladva kilépek egy hatalmas kovácsoltvas kapun, fölötte egy felirat: Mágikus Állatpark mellette egy tábla ezzel a felirattal:

Üdvözöljük Laxus aBeula szigetén
E páratlan sziget nyújt otthont a Mágiaügyi Minisztérium által létrehozott Mágikus Állatparknak, illetve számos minisztérium által folytatott kisérletnek, mely fejlesztések a mágusvilág jövőjét jelenthetik egyszer

Nem időzök itt tovább, csak amíg újra felmászok egy magas fára, hogy odafenn rajzoljak egy kis térképet.


Jó lenne úszni egyet abban a tóban, de mikor odaérek rá kell döbbennem, hogy olyan meredek, hogy nem fogok tudni kimászni belőle. Utam a torony felé vezetett...odaérve sikeresen be is mentem, s bent egy szerkezetet találtam. Kör alakú, elforgatható, s tetején egy ötágú csillag jele, minek közepén egy kis lyuk. Betéve pálcámat a lyukba el is tudom forgatni, bár elég nehezen. Jó régen nem lehetett már hozzányúlva, mert szorul. Búgást hallok, s alulról fény áraszt el, torkom elszorul a félelemtől. Nyakam behúzom, szemeimet összeszorítom, s mire kinyitom az ismerős illatok, képek jelennek meg előttem. A Roxfort pincéjében vagyok újra. Felfelé haladva megdöbbenek. Amíg én nem voltam itt, a kandallón keresztül bombákkal támadtak ránk, ahogy utólag kiderült. Kintről hallom Steven hangját, s kifelé futok. Jólesik látni az ismerős arcokat, jó a két erős kar ölelésében, ahonnan legszívesebben ki sem szabadkoznék. De muszáj, mert a jégkupolánk beszakad, s mugli gépek repülnek be. Jimnek mesélek, kiderül, hogy az Új világban is van hasonló torony...fel kell keresnünk, hátha megoldást találunk a helyzetünkre....
Nagyon jó lene már békében élni!

Egyedül...

Visszamenni, de hogyan, és honnan, hisz azt sem tudom hol vagyok. Egyedül vagyok, s nem tudhatom, hogy valaha is visszakerülök a Roxfortba, a mi világunkba. Nem tudhatom, mert most úgy tűnik egy lakatlan sziget dzsungele szélén kuporgok, egy darab sűlt hússal Stev tőrén, ami eszegetek. Egy valamire jó volt ez az egész az már biztos. Olyan étvággyal kezdtem bele abba húsba a prton, ami tőlem már-már zabálásnak minősülne. Hogy milyen hús is volt? Fogalmam sincs mi a neve, de hosszú nyaka, hosszú farka, s ezekhez mérten rövidke teste volt. Nem tudom, hogy mekkora lehetett a másik állat, ami őt megölte, mert az oldalából hatalmas darab volt kiharapva, s ő maga is van vagy 40 méter. Verekedésüket nézni félelmetes, mégis csodás látvány volt. Egy pillanatra láttam két srácot, de eltüntek a szemem elől, így lehet, hogy csak káprázat volt az egész. Felmásztam egy fára, egy hatalmas fügefára, hogy beláthassam a területet. Most még kicsit ülök itt, hogy összeszedhessem magam. Főképp lelkileg, mert az emlékkép, amit magam mögött hagytam, eléggé megviselt. Fogalmam sincs, hogy egy mumus, egy illúzió, egy lehetséges jövőkép, vagy mi is lehetett az, amit a cellában láttam, de nem szeretnék arra visszajutni, hogy Steven meghalt, s fiam sincs meg. Akkor inkább maradjak itt....egyedül. Most viszont nyakamba kell vennem lábamat.
Mumusnak el kellett volna tűnni, mikor énekeltem, illúzió...akkor most is abban vagyok, hisz a tárgyak, amik a hullánál voltak itt vannak nálam. Jövőkép? Remélem nem, mert az egy közeljövőt mutatott volna.
Találnom kellene valakit, hogy megtudjam hol is vagyok egyáltalán.

Egy szigeten, ez már biztos...de mikor?

Hol vagyok?

Ha még nem álltam közel ahhoz, hogy összeroppanjak, most igen. Hogy miért is? Tegnap este jól éreztem magam, Ryannel sétáltunk kicsit, beszélgettünk. Rájöttem mennyire ismer. Másnap is csodás reggelem volt. Stevent én ébresztettem, miután az éjszakát mellette töltöttem. Valamikor hajnalban szunyókáltam el egy-két órára. Jó volt látni azt a mosolygós, kicsit bamba fejét, amit reggel megmutat magából, s csak kevesek láthatnak.
Majd jöttek a realitások. Élelmiszert kellett küldeni a csapatoknak, körbenéztünk a kastélyban, majd a nagyterem felé vettük az irányt, ahol sokkot készültem kapni. Mindenki eltűnt, Nicholas is, csak a záptojásszag maradt. Engem a sírás környékez, Ryan meg bohóckodik. Legszívesebben a fejéhez vágnék most valamit, de Steven ölelése megnyugtat kicsit. Bízom bennük, ha Ryan néha butaságot is mond, tudom, hogy jót akar. Steven pedig... ő az, akit újra és újra egy biztos pontnak érzek az életemben.
A Mágiaügyi Minisztérium egy embere akar segíteni. Fogalmam sincs minek is neki egy macska, de mivel láttam egyet a pincében, elindulok keresésére.
Vesztemre...
Olyan helyeken jártam lent, amiket még eddig nem is láttam. Valami ezüst színű alak után indultam el, aki ellebegett előttem. De minek is mentem utána...nem lett volna szabad, de a kíváncsiság arra sarkall, hogy bemenjek a kelepcébe. Ó igen, egy cellaszerűbe bemenni, aminek egy kijárata van, s bent kékes fény dereng, melynek eredete behatárolhatatlan, esztelenség. Bent olyat láttam, ami ledöbbentett, s torkom újra elszorult. De hogy lehet ez, ha Stev fent van, nemrég még átölelt, hogy lehet itt bent a cellában, oszló hullaként? Nála az órája, a pálcája, a tőre, és még egy meggyötört szivar is. Ezeket magamhoz véve próbáltam már kijutni, de sikertelenül. Sem robbantás, sem semmi varázslat nem segített. Megéreztem azt a szagot, amit fent is, a nagyteremben, s tudtam, hogy engem is elnyel valami. Leültem hát, a kis terem közepére, becsuktam szememet, befogtam a fülemet, hogy ne halljam a sípilást, ami mintha az agyam mélyéről jött volna, s emlékeimben a boldogabb időszakra gondoltam, mikor még együtt éltünk, hárman. Énekeltem, hangosan, boldogan. Majd kellemes szellő csapott meg, s a tenger illatát éreztem, fenekem alatt meleg homokot. Csodásnak tűnt az előző hely után, én mégis ezt mondogattam: Vissza akarok menni...vissza akarok menni!

Fogalmam sincs hol és mikor, talán egy szigeten írok most.

Elkezdődött....

Volt pár percem, amíg Stevre kellett várni, sikerült rendbe szednem magam, de nem tudom volt e értelme. Talán a külsőségeken kívül annyit értem el vele, hogy a lelkemnek is volt ideje megnyugodni rövid időre. Kellett már a magány, hogy összeszedjem a gondolataimat, s tudjak jutni valamire az zűrzavarral, ami a fejemben van, s rányomja bélyegét magánéletemre. Már ha van nekem olyan.
Hogy mire is jutottam? Őszintén szólva az ég világon semmire, így nem is áll már szándékomban tovább agyalni azon, hogy mi legyen....
Időm sem lenne, hisz a stratégiai megbeszélésen kialakított hét csoport egyik vezetője lettem, meglepetésemre. Én maradtam itt a Roxfortban, itt ki kellett alakítanom a gyógyítói, és mentő csapatokat, a hátvédeket, akik segítenek, ha valaki bajban van.
Valahonnan előkerült Ryan is, akit jó volt újra látni, de nem volt erőm hozzá, hogy úgy köszöntsem, ahogy szerettem volna. Ráadásul a harcok kellős közepén időm sem volt vele foglalkozni. Csak lenne vége ennek a harcnak, kapna egy ölelést ő is.
Deannel kapcsolatban sem tudom mit érezzek, de arra rájöttem, ő maga sem bízik teljesen Cevysben. Körbefogta a teljes Új világot jéggel, mintegy kupolát alakítva ki felénk. Ez jó, mert nem tud több mugli bejönni ide, a bent lévőket pedig remélhetőleg legyőzzük, de mi lesz utána? Nem lehetünk örökké a jég fogságában.
Sokan alszanak most, nekem is kellene keveset, de nem tudok, nem merek, csak ülök itt a Hold fényében, csendben, és magányosnak érezve magam. A kastély, a környék most csendes, csak halk beszélgetéseket hallok azoktól, akik szintén nem merik lehunyni szemüket. Igyekszek Stev közelében maradni amíg csak tudok, s elszorul a torkom ahányszor csak távozni látom, mert nem tudom visszajön-e, s ha igen élek-e mire visszaér.

Roxfort, 2349, június 9 éjjele.

Toborzó, vagy üdülő?

Ez rettenetes...gyülekeznek itt az emberek, mi is ideérünk a bárkával, s milyen kép fogad? Mindenki úgy érzi magát, mintha csak kikapcsolódni érkezett volna a kastély falai közé. Nem gondolnak arra, hogy a muglik bármikor ránk támadhatnak. Bíznak abban, hogy ők ketten majd megvédik az embereket, de vajon jogos a bizalmuk? Egy idézet jut erről eszembe:

Olyan világokat akarunk megteremteni, amelyek éppoly valóságosak, de mégis mások, mint az a világ, amely létezik. (John Fowles)

Nem tudom, én kételkedem. Nem csak Stev az, aki nem bízik senkiben, hanem én is...egyre kevesebb emberben. Bár ez nem is olyan nagy csoda, jó ideje ilyen vagyok. Bizalmatlan, és megbízhatatlan, de ezt mintha már leírtam volna magamnak. Ő sem bízik bennem sem, pedig nem titkolózom előtte, tényleg nem. Még ha belém is fojtja a szót azal, hogy meglepetésemre kapok a számra egy puszit. Nem fűzök hozzá semmit, nincs is rá idő, csak viszonzom. Az, hogy Stev megpróbál stratégákat toborozni nem lep meg, hisz a Roxfortot védenie kell, az viszont, hogy Mr. Nahamor tök részegen kerül elő, három másik fazon, és egy vaddisznó társaságában, már elég érdekes. Szerencsére ő elég hamar magához tért, nem úgy a rég nem látott Christopher...az az alak sosem fog változni. Elfelejti bevenni a gyógyszerét, aztán bajlódhatok vele, de kedvelem őt, még mindig. Elkoboztam tőle egy fiolányi mérget, ami talán még jól jön. Ki tudja...lehet nekem kellesz, lehet mást mérgezek meg vele, ahogy az is előfordulhat, hogy kebleim között marad fiolástól. Minden esetre jó helyen van ott, ahová rejtettem, nem is tud róla más, csak Nahamor, ha az alkoholos ködön keresztül, kávét szürcsölve felfogta mit is lát. Ezek után már csak a vita hiányzik nekem, amit "Vele" folytattam. Tény, hogy elég hamar ott hagytam, és összeszedve Nahamort -vagy éppen ő támogat engem? ezt már nem igazán tudom most leírni- elindultam Stev irodájába.

Roxfort, még 2349 június 9 este, aminek még közel sincs vége...

A bárkán

Az erdőből egy Mágiaügyi Minisztériumi bárkával kerültünk ki, de szinte azt érzem, hogy nincs itt semmi keresni valónk. Vissza kellene mennünk a muglik közé. Különben is...három nap kiesett az életemből, fogalmam sincs, hogy hogyan kerültünk egyik földrészről a másikra, mit csinálhattak velünk, amíg magunkon kívül voltunk.
A kapitánynak nagyon mulatságosnak tetszett a Stev és köztem lévő játék, miszerint én vagyok a főnök. Persze tudom jól, hogy ezt miattam csinálja Stev, hogy ne érezzem azt, hogy parancsolni akar nekem, ettől még nem sok joga van ezen annak a lökött alaknak nevetni. Mikor rámordulok, még rám támad! Torkomban szúró érzést éreztem, mikor rá néztem, erre még én ápolgatom. Na de ez vagyok én, sosem tettem magam mások elé, most miért tenném.
Hogy miért is kell ápolni? Jó kérdés...rátámadt valakire, aki megjelent hirtelen. Ha eddig nem éreztem torkomban szúró fájdalmat eléggé, most érzek, mert egy ismerős hangot vélek felfedezni a talpig fekete alak felől...
Ő az...
Akit rég nem láttam, s akkor is úgy váltunk el, hogy sírva fakadtam miatta. Most sem tudok hozzá szólni. Fogalmam sincs, hogy féljek tőle, vagy sem, és ha szeretem is, nem tudom ki fogom e még mondani valaha.
A kapitány rátámad, s a varázslata visszavágódik rá. Valahol belül kárörvendő vagyok. Úgy kell neki, visszakapta.
Merre tovább? Stev a Roxfortba akar menni, hisz az ő felelőssége alá esik az épület, de vele tartsak, vagy maradjak itt, és nekikezdjek kutatni miért is támadtak ránk. Toboroznak, és ha el lehet kerülni a háborút? Ha meg lehet tudni, hogy miért is van ez az ellenségeskedés?
Nem akarok háborút, nem akarok elveszteni senkit....

Bárkán, az Új világ felé, 2349, június 9

Harmónia létezik a zűrzavar közepén?

Létezik vagy sem, lehetséges, vagy sem, kettős érzelmek dúlnak bennem. De volt valaha olyan, hogy én kiegyensúlyozott voltam?
Nem tudom.
Talán soha nem is lesz, talán nem is élek sokáig, hogy tapasztalatokat szerezzek
Kételyeimet azon kívül, hogy fogalmam sincs mi van fiammal, mi történik a világunkban, élnek-e számomra kedves barátok, vagy sem, még Stev miatt is erősödnek.
Nem, nem benne kételkedem, hanem önmagamban. Közeledésére belső ösztönből kucorodtam össze, bezárkóztam, mint este a rózsabimbó, s ő ezt észre is vette, hisz jól ismer már. De nem halogathattam tovább azt, hogy elmondjam mi is az, ami zavar. Hisz tudok én őszintén szeretni, szerelmes lenni? El fogom érni valaha is, hogy hűséges leszek, s csak egy férfit szeretek?
Nem tudom, hisz gondolataim között ott motoszkál Edmond arca. Nyakamban lóg a medál, amit rám bízott, tudnom kellene kinek adjam át, de nekem fogalmam sincs róla. Ismerem én őt egyáltalán, vagy csak a rejtelmessége vonz?
Milliónyi kérdés zakatol a fejemben, miközben a romok mellett beszélgetünk Stevvel. Szeret, ez biztos, ha nem is mondja ki. Nincs is rá szükségem, érzem. De mit akarok én? Azt mondja van időm, sőt, az idő majd megoldja helyettem a gondokat. Biztos ez? Nem tudom...

"Odakint éjszaka van már: hallgatnak a fák, elült a szél a sötétség dús párnáján, elpihentek a száraz levelek; halkan becsukta öreg naptárját az emlékezet is, és csak az idő ballag a végtelenség néma országútján." (Fekete István)

Itt, a romok között hozzábújva alszom el, ölelő karjai melegítik lelkemet. Csodás éjjelem volt, hisz kipihenhettem magam, biztonságérzetben. Reggel korábban ébredve jó volt nézni ahogy alszik, ahogy nyugodtan szuszog.

Tovább indulunk, s nem tudjuk mi vár ránk, de az biztos, hogy együtt élünk most, vagy együtt halunk meg. Együtt vagyunk....

Altató

Halk szavakból puha ágyat vetek...

Neked

Óvatos csókokkal takarom fáradt

Lelkedet

Hangom szárnyaival repítelek s csukom le
Szemed
Emlékem pöttyeivel feldíszítem

Álmod
De nem lesz túl rikító
Csak tavasz-színű

látod?
Mosolyt cirógatok csukott
Szemedbe
Érintés-vágyakat kinyújtott
Kezedbe
Játékos hullámot kócos

Hajadba
Mintha minden szála szanaszét

Szaladna
Gyűrött takarót simítok ki szépen
Vigyázva
Hogy hozzád csak alig-alig érjen

Álmodat így őrizve mosolygok

Magamban
Legyen minden gondolatom
Megnyugtató lágy ölelés
Neked
Csendben vagyok
Most
Csak szemem mondja ki
A neved

Hol vagyunk?

Pont most, éppen most nem gyanakodtunk. Pedig gondolhattuk volna, hogy a túlzott szívélyesség nem jó előjel. Így utólag úgy vélem, hogy már az első nőben sem lett volna szabad megbízni, akkor sem, ha jóllakatott bennünket, ha úgy tűnt is, hogy naiv. Úgy látszik csőbe húzott, és reggelre elhíresztelte, gyanúsak vagyunk. Sőt, az is lehet, hogy mindenki tudja már, hogy varázslók jöttek a városba. Vagy a második nőnek az lett gyanús, hogy Londont megemlítettük?
Lényegtelen, már úgy is késő.
Kóborolhatunk itt az ismeretlen erdőben, fogalmam sincs hol is vagyunk, hogy egyáltalán még a Szahara-e a hely, ahol menekülünk a muglik elől.
Kézen-fogva!
Mert miután elkábítottak minket fogalmam sincs hová kerültünk, csak az világos, hogy el kell tünnünk, s ráadásul egy srác is mellénk került, akit jó lenne életben kimenteni innen, magunkról nem is beszélve.
Érdekes, de most nem érzem azt, hogy minden mindegy. Élni akarok, mégis az életemet is kockáztatnám azokért akiket szeretek. Azért, aki mellettem sétál, fogja a kezemet. El kellene húznom, mert biztatásnak veheti, de nem tudom. De csalódást sem akarok neki okozni, nem akarom, hogy fájjon neki az én szeszélyes viselkedésem következménye. Talán továbbra is csak barátként kellene rá gondolnom, de lehetséges ez még?
Nem tudom mit akarok, csak azt érzem, hogy jól esik ez az apró érintés is, aminek hatalmas jelentősége lehet...
Beszélni kellene vele!
De nem itt, nem most, csak nem tudom mikor és hol.

Erdei séta, rejtőzködés...2349, de nem tudom már hányadikán, és pontosan hol.

Mi az a Szahara?

A viharból kikavarodtunk, de mindenünk odaveszett, csak egy fél kulacs víz, egy csokoládé és egy szivar az ellátmányunk, mindez elázva. Tanakodtunk, hogy merre tovább, s meglepetésemre Steven rám hagyta a döntést. Érdekes, hisz általában megmondja, hogy merre menjünk. Részemről ezt jó jelnek veszem. Délnek tartottunk továbbra is, s napsütéses időben lett részünk, ami meglehetősen szívderítő lett volna a vihar után, ha nem a tenger végtelenje van minden oldalról. De reménysugár jelenik meg előttünk, egy földrész.
Sivatag fölött repültünk, amíg el nem értünk egy dzsungelt, melyben már gyalog mentünk tovább, lábaim véresre csikargatta a sűrű, erős növényzet. Különös hangokat hallok, mellettem Steven is mintha jobb kedvre derült volna, ami engem is felvidít csöppet.
Egy falon átvergődve egy városban találjuk magunkat. A különös, vörös talaj meglepett. Nem emlékszem hasonlóra, bár ez nem jelenti azt, hogy nálunk nem lehetett ilyen. Beljebb sétálva leszólítok egy hölgyet, akinek barna a bőre. Itt sok embernek barna a bőre. Meglepetésemre tökéletesen tudtam vele kommunikálni, nem voltam nyelvi nehézségeink, pedig már azon gondolkodtam, hogy hogyan fogok mutogatni. Elképzeltem, ahogy hadonászva jelzem, mennyire éhesek vagyunk, de nincs egy vasunk sem. Persze ez így csak gondolat maradt, de ahhoz elég, hogy mosolyt csaljon arcomra.
Megvendégelt bennünket a hölgy csodás egyszerűségű kunyhójában, mely be volt ásva a földbe, így kellemesen hűvös volt bent.
Megtudtam pár dolgot tőle, mégpedig, hogy ők is 2349-et írnak, hogy egy Szahara nevű helyen vagyunk, bár arról fogalmam sincs, hogy ez mit takar. Szerencsémre nem nagyon értett a földrajzhoz dolgokhoz, így elhitte nekem azt, hogy Londontól nem messze, Kukutyinban éltünk. Pedig azt sem tudom, hogy London valóban létezik-e, vagy sem.
Napok óta ez az első nap, hogy jól érzem magam. Itt alszunk, aránylag nyugodtan pihenhetek. Nem akarok külön szobát, bár nem is tudom, hogy mód lenne-e rá, de én közel akarok lenni ahhoz az egy emberhez, akit itt ismerek. Hallani akarom, ahogy szuszog, látni ahogy alszik, s merengeni fél éjszaka azon, hogy mihez kezdjek az életemmel.

Szahara völgye, 2349, június 5 éjjele

Félek, féltem őt....

"Milyen gyakran elmélkedem

Torz ifjúságomon:

Sehol egy igaz érzelem,

Akárhogy forgatom...

E szív hűtlen lett annyiszor,

Míg vágyta, hű legyen,

Ha szikkad, mint a nyári por,

Jó másnak, jó nekem.

Izgágaság, a szó, a tett

Örvénye sosem ás

Odáig, mit a mély temet-

Sem az, sem semmi más."

A.H.Clough: Vers 1840

Milyen találó is rám ez az idézet, és mennyire belemar a szívembe, ahogy eszembe jutott. De a rettentő vihar, melybe belekeveredtünk újra elérte azt, hogy ne magammal foglalkozzak elsősorban, hanem féltsem azt, aki kedves számomra. Azt hittem sosem kavarodunk ki abból a viharból. Az erős szél, a fejünk felé csapó hullámok, a szakadó eső, villámok cikázása félelmetes, s egyben borzongatóan szép. Megint oly közel kerültem hozzá, s eltávolodott szemem elől a halál. Ahányszor csak lesújtott rám egy hatalmas hullám, s én a víz alatt kerestem a felfelé vezető utat átfutott gondolataimon, hogy talán nem is kellene feljönnöm. Talán át kellene adnom magam a tenger szeszélyeinek.
De nem, nem lehet, mert tudnom kell, hogy Steven életben maradt...Kikavarodtam hát a habok közül, s a gondolataim mélyéről is, és magamhoz hívva seprűinket sikerült kimenekülnöm, hogy gyermekem apja után induljak, hogy őt keressem, s sikeresen meg is találjam egy kiálló sziklán, amint csúszik lefelé. Torkomban akkora gombóc volt, hisz azt hittem szemeim előtt fog elsüllyedni.
Sikerrel kimenekültünk mindketten végül, de most is olyan undok velem. Most erre mit lehet mondani? Alig van hozzám egy kedves szava, arcomon mégis jóleső melegség futott végig az apró puszi hatására. Lassan nem is emlékszem mikor ölelt meg más fiamon kívül, csókról már nem is álmodom...

Újra a tenger felett, s nem a hullámok alatt, 2349. június 4

Káosz van a fejemben

Hosszú lesz ez az út így, hisz nem sok mindenről tudunk már beszélgetni. Steven most alszik, s én megint elővettem ezt a kis könyvecskét, hogy leírjak bele pár gondolatot. Ő is ír, s engem furdal a kíváncsiság, hogy mi lehet abban, amit ő vezet, de hát magánügye. Pedig szívesen belekukucskálnék.
Alszik, s én néztem őt hosszú percekig, talán egy óráig is. Olyan békésnek tűnik, pedig neki sem lehet könnyebb, mint nekem, és még az is bosszantja, hogy sokszor kibírhatatlan vagyok vele.
Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudom mit is kellene éreznem vele kapcsolatban. Mert valahol szeretem, még mindig, de nem akarom megbántani, így Neki jobb, ha nem is tudja. Biztos vagyok benne, hogy megbántanám, mert nem tudok megmaradni egy férfi mellett sem.
Így viszont engem ez is őröl, mert baráttól több nekem, így nem tudok hogyan közeledni hozzá. Meg Edmond...azt sem tudom él-e még vagy sem, s hozzá is húz a szívem. Szerethet egy nő egyszerre két férfit? Ezek szerint igen, mert én mindkettőt szeretem, de egyikkel sem tudok teljes mértékben összecsiszolódni. Na és Ryan, ő...ő az, akit most is jó barátnak mondanék és hiányzik.
Csoda hát, hogy egyedül érzem magam?
Érdekes az ég, a távolban zeng, viharba fogunk kerülni úgy látom. Nem lesz kellemes élmény.

"Minden éjjel üzennek a csillagok,
Fájó lelkem a sötét éjben csendesen zokog.
Keresi, kutatja merre világit a fény,
Hol a boldogság kapuja,
Van-e még remény!?
Szemembe könny szökik Szívembe fájdalom.
Magányos utamon, csak szeretetre vágyom.
Két karom kitárom,
kedvesem úgy várom...
Hiába minden, nincs aki átkaroljon."

Egy álmos este, az óceán fölött, 2349, június 3 éjjele

El kellett indulni

Talán életem egyik legnehezebb döntése volt az, hogy most ezen az összetákolt szerkezeten repülök az óceán felett. Hogy miért is kellett így döntenem? Mert remélem, reméljük, hogy sok kérdésre kapunk választ.
Indulásunk előtt különös utakat jártunk be, s sok helyen éreztem úgy, hogy az egész Varázsvilág csupán egy álomkép. Hogy becsapnak bennünket, hogy ez az egész mugli támadás csak álca, hogy valami el akarnak velünk hitetni. Kérdezhetnénk, hogy vajon mi okból, vagy éppen kik is. Gondoltam arra, hogy netán a két társaság, akik a múltban tettek arról, hogy a víz mélysége foglyul ejtsen minket. De mikor a Serpens fennsík mellett fura ábrákat boncolgattunk különös fényre lett figyelmes a kis csapatunk, s elindultunk Stevennel kideríteni, hogy mi is okozta az ég világon semmit nem találtunk, csak a világunk végét, ahol az éjszakát töltöttük hosszabb beszélgetés után. Megjegyzem kellemetlen foltok vannak az oldalamon és fenekemen a köves talaj miatt, de kibírtam már többet is....sokkal többet.
Mivel végigböngésztem elég sok adatot már az idő kuszaságáról, s kiderült egy-s más úgy döntöttünk, hogy akkor jöhetünk rá, hogy bekebelez-e bennünket az idő, vagy sem, ha elmegyünk a muglikhoz, ki a mi világunkból.
Csak hát akiket itt hagytunk...ők fognak nagyon hiányozni

Óceán végtelenje, 2349 június 3

Válaszok a miértre

Hosszú idő telt el azóta, hogy a felszínre került a mi kis világunk. Igen, felkerültünk a víz főlé, mert lent voltunk, több száz évig. Hogy miért, azt most itt nem részletezném, hisz ezt a naplót nem azért kezdtem el írni, hogy a múlttal foglalkozzak.
Az életem egyre értelmetlen lett, úgy érzem, hogy ha meghalnék sem hiányoznék sok embernek. Persze itt most lehet mondani, hogy ilyet nem mondhat a, akit sokan szeretnek, de az érzéseit, a csalódottságot, a fájdalmat nem irányítja senki.
...és hogy miért is érzek így? Hogy Rose White, aki egykoron elég magasra tört, s egy újságot vezetett miért is érzi magát egyedül?
Nehéz lenne ezt egy mondatban leírni, hisz olyan sok minden történt már. Történt ellenünk mugli támadás, robbantás, eltűnt Dean, akit fiamként szeretek, majd előkerült, de teljesen megváltozott. Képessége ijesztő, félelmetes. S ráadásul olyan érzést keltett bennem, hogy el akar minden áron taszítani magától, akár ránk is támadna. Rájöttem, hogy Tom Károly, akihez annak ellenére, hogy szinte sugárzik belőle a gonoszság, és többször támadt már rám, -meglőtt a fekete foltban, véremet szívta a Roxfortban, ami szinte borzongatóan jó, mégis félelmetes érzést keltett bennem- szintén érzek valami vonzalmat, hasonlót, mint Deanhez. Mindkettőjükért feláldoznám az életemet is, ha arra szükség lenne.
Ők ketten hatalmas csalódást okoztak azzal, hogy eltűntek úgy, hogy én kis híján összeomlottam miattuk. Most sem tudok róluk semmit, de elfoglaltam magam, hisz akik még náluk is sokkal fontosabbak, velem voltak. Ő a fiam, Nicholas Tom Woodrow és az apja, Steven.
Igen, csak volt, hisz most Nick barátnőimmel van, s remélem vigyáznak rá. Sam, Jen, és Alicia...
Levelet kaptak tőlünk, amit könnyes szemmel kötöztem fel Zénó lábára, hisz egy búcsú volt ez részünkről.
Búcsú, mert nagyon nagy lépésre szántuk el magunkat Stevvel. De ezt majd később írom le, mert úgy látom ébredezik a a seprűkre erősített hordágyon, itt mellettem, az óceán végeláthatatlansága felett.

Óceán végtelenje, 2349 június 2.